Sokszor könnyű megfeledkezni arról, hogy az új média tulajdonképpen már maga a média − írja Hugo Rifkind a The Spectatorben megjelent cikkében. Rifkind szerint a technológiai cégek létre tudtak hozni egy olyan entitást, amely nem állam, viszont az összes államnál erősebb, és nevetve, bolhaként pöcköli le magáról az államokat és azok haragját.
A cikk felütésében a szerző egy példán keresztül igyekszik bemutatni a mai médiát, s annak minden problémáját az állami szférával összefüggésben. Egy olyan, képzeletbeli újságot mutat be, amely egyszerre tartalmaz mindenféle hírt: az önkéntes segítőmunkásokat lefejező szíriai és iraki szélsőségesektől, a hollywoodi sztárok meztelen fotóinak kiszivárogtatóiig.
Rifkind szerint könnyen előfordulhat, hogy a fent megnevezett sajtóorgánum olyan csatornákon keresztül, és olyan hírekhez jut, amelyek még a fejlett, nyugati államok hírszerzési szolgálatai számára is ismeretlenek. Ezen állami szervek pedig szinte biztosan megkísérlik majd a sajtótól megszerezni e hírforrások, informátorok neveit, elérhetőségeit, tartózkodási helyeit. Mindezek után azonban az újságírók, szerkesztők, kiadók joggal érezhetik úgy, hogy az informátorok elszipkázásával az államok a hírszerzésen keresztül azt igyekeznek elérni, hogy az újság csupán széles körben ismert információk alapján tudósítson a világról, ne pedig ő maga tárja a tényeket a világ elé. Mindez pedig akár fenyegetésig is fajulhat: „Tedd azt, amit mondunk, vagy pokollá tesszük az életedet” – hangzana a legtöbb politikus vagy biztonsági főnök szájából az ellenállók felé.
A Spectator szerzője felveti: nevezzük a fent bemutatott újságot Google-nek. Ha a Google nem is igazán egy újság, de mindenképp azok egyik legnagyobb ellensége, szó szerinti plagizálással és kigúnyolt szerzői jogokkal, amelyek fokozatosan a keresőoptimalizálására késztetik az egész „hír-iparágat”, a szerkesztőkkel az élen. Bár a Google tehát nem újság, ugyanakkor külön kiemelendő és egyben megdöbbentő Rifkind szerint az Ofcom hírfogyasztást vizsgáló jelentése: eszerint a Google hírrészlegének olvasottsága még a Sky News honlapján böngészők számánál is magasabb.
Sokszor könnyű tehát megfeledkezni arról, hogy az új média már tulajdonképpen maga a média. Robert Hannigan, a Kormányzati Kommunikációs Központ (az Egyesült Királyság egyik hírszerzési szerve – a szerk.) az elmúlt hónapban egy nyilatkozatában kiemelte, hogy az amerikai technológai vállalatok lehetnek „a kiválasztás rendszerének ellenőrzői és parancsnokai”.
Röviddel ezek után történt, hogy a Facebookon egy felhasználó egy katona meggyilkolásával fenyegetőzött, minek következtében azonnal zárolták fiókját, anélkül, hogy bármilyen hatóságot értesítettek volna a fenyegetés tényéről. Rifkind megállapítja, hogy a bűnelkövetők és a terroristák is szeretnek e-mailezni, chatelni, közösségi oldalakat használni vagy éppen erőszakos vagy bomba készítéséről szóló dokumentumokat letölteni és videókat nézni. Ezzel állítja szembe azt a trendet, amely a legtöbb amerikai csúcstechnológiai vállalatot (pl.: Google, Apple, Microsoft stb.) jellemzi: e szolgáltatók ugyanis elkezdték titkosítani felhasználóik tevékenységét és beszélgetéseit, tehát a biztonsági szerveknek most már nem elegendő megvizsgálniuk egy-egy célszemély beszélgetéseit, hanem dekódolniuk is kell azokat. Már ha tudják.
James Comey, az FBI vezetője mindezt marketingként értelmezi a vállalatok részéről, amely azzal az ígérettel csábítja felhasználóit, hogy a törvények fölé helyezi őket az információk titkosításával. Comey szerint, ha az igazságszolgáltatás információt szeretne egy bűnügyben, azt a vállalatok bár kötelesek kiadni, ám mindehhez jogászokra és technikusokra van szükség, valamint az ezzel járó jogi procedúra sokáig tart. Emiatt pedig az igazságszolgáltatás gyakran inkább nem próbálkozik megszerezni a kívánt adatokat, melyek azonban egyes esetekben akár döntő bizonyítékként is szolgálhatnának. David Cameron véleménye szerint e vállalatoknak „morális felelőssége van arra nézve, hogy jelentsék, ha birtokukba jut bármilyen olyan adat, mely bűnügyre utal vagy összekapcsolható a terrorizmussal”. Mindez ennek ellenére Rifkind szerint számos fals példát produkálhat, amelyek azután komolytalannak állíthatják be a jelentéseket a hatóságok szemében. Szerinte a titkosszolgálat nem figyelhet meg terroristákat anélkül, hogy minden polgárt megfigyelne, mindez azonban elfogadhatatlan és jogsértő magatartás e szervek részéről.
A szerző azt is kiemeli, hogy bár Nagy-Britanniában a kormányzat sikeresen elérte a kiskorúakat ábrázoló pornográf tartalmak letiltását a Google-nél, ennek gyakorlatilag semmilyen hatása nem érezhető, ugyanis egyrészt kevés pedofil használ Google-t, másrészt pedig a pedofiloknak nem kell feltétlenül a brit Google-t használniuk, így azonban máris újból hozzájuthatnak az általuk kívánt tartalomhoz. Németországban ugyanakkor más okból érik kritikák a Google-t: nem a kormányzatokkal való csekély együttműködésért, hanem épp annak túlzott mértékéért. Angela Merkel kijelentése, mely szerint azt szeretné, ha a Google európai felhasználói számára Európában tárolná adatait, hogy Snowden egykori munkaadói ne juthassanak hozzá, a Google-lel szembeni bizalmatlanságról tanúskodik.
Az Európai Unióból szintén érik kritikus hangok a Google-t, amelyet sok vezető európai politikus egy monopolhelyzetét rossz célokra használó vállalatnak tart. Emellett ráadásul sok olyan hang is megszólalt Európában, amelyek az európai e-mail-, közösségi média- és keresőszolgáltatókat tartanák Európa számára kívánatosnak az amerikaiakkal szemben.
Az Európai Bizottság emiatt jelenleg vizsgálatot folytat versenyelőnnyel való visszaélés gyanújával. Bármi is lesz azonban ennek eredmények, Rifkind megelőlegezi, hogy az igazság nem lehet más, mint az, hogy e vállalatok (Google, Facebook stb.) nem csak, hogy a piaci versenyt hátráltatják, de egyenesen olyan erős piaci pozíciókat birtokolnak, amelyeknél eddig soha sem voltak erősebbek a világtörténelemben. A szerző külön kiemeli, hogy e szolgáltatók (keresőprogramok vagy közösségi oldalak) könnyedén, egy kattintással leválthatóak a felhasználók szemszögéből, nem úgy, mint például egy közműszolgáltató. Ez az az érv, amely Rifkind szerint értelmetlenné teszi a technológiai cégek és az államok közötti konfliktust az adatok titkosításának feloldásáról. Ha a monopolhelyzetben lévő nagyvállalatok ugyanis feloldanák a titkosítást, úgy bizonyosan lennének olyan kisebb szolgáltatók, akik a titkosítás ígéretével csábítanák át magukhoz azokat a felhasználókat, akik továbbra is láthatatlanok kívánnak maradni a világhálón. Nyilvánvaló azonban, hogy egyetlen vállalat sem áldozná fel monopolhelyzetét csupán állami érdekekből.
Zárásként Rifkind kijelenti, hogy a jelenlegi, gyakorlatilag állóháborús húzd meg-ereszd meg helyzet alapjaiban félreértelmezett, legfőképp az államok részéről. A milliárdos cégtulajdonosok a harc győztesei, akik létre tudtak hozni egy olyan entitást, amely nem állam, viszont az összes államnál erősebb, és nevetve, bolhaként pöcköli le magáról az államokat és azok haragját. Sorait azzal a gondolattal zárja, hogy e vállalatok tulajdonképpen olyan szolgáltatásokat nyújtanak az embereknek − legyenek azok terroristák vagy sem −, amelyek által az emberek olyan módon tudnak viselkedni, hogy az államok nehezebben tudják megfékezni őket. Rifkind reményét fejezi ki, hogy a világ kormányai egyszer majd megértik e vállalatok működését és megtanulják kezelni őket. Addig azonban nem várható más, mint egy nagy-nagy küzdelem.
Antal Krsitóf
