Egy évvel az első demonstrációk után nyugati érdekeket és ukrán életeket áldoztak fel a konfliktus oltárán. Mi történt, mik voltak az előzmények, illetve megérte-e az USA-nak belekeveredni ebbe az összetűzésbe? Egyebek mellett ezekre a kérdésekre is válaszol James Carden a The American Conservative-ban.
November 21-én emlékeztek meg az egy évvel ezelőtt kirobbant kormányellenes tüntetésekről a kijevi Függetlenség Téren. Azóta sok minden történt, általában a romló európai gazdaság, valamint az amerikai és európai biztonsági érdekek kárára − írja James Carden a The American Conservative-ban.
Köztudott, hogy a korábbi ukrán elnök, Viktor Janukovics nem volt hajlandó aláírni az Európai Társulási Megállapodást, ami kirobbantotta a tüntetéssorozatot. A tüntetők céljai nagyjából teljesültek: Janukovics távozni kényszerült, egy új, Európa-párti kormány alakult meg, s új elnököt is kapott Ukrajna, aki azonnal aláírta a Társulási Megállapodást. Azonban drágán megfizetett ezekért az ukrán nép, s a hosszú távú következmények még mindig bizonytalanok.
Az USA szerepét megvizsgálva, érdemes néhány kérdést feltenni:
Megérte? James Carden szerint nehéz erre igenlő választ adni. Igen, Ukrajna aláírta a Társulási Megállapodást. A másik oldalon viszont ott van körülbelül 4,100 áldozat, több ezer sebesült, nagyjából egymillió ember elmenekült, a Krím-félsziget elveszett, valamint Ukrajna kettészakadt. Továbbá, egy új hidegháború bontakozott ki Oroszország és az Amerikai Egyesült Államok között.
A szerző arra is kíváncsi, hogy az amerikai kormányban bárkit is felelősségre vontak-e? A szerző a mostani amerikai külpolitikát a legrosszabbnak minősíti a második iraki háború óta, s kiemeli, hogy valójában senkit sem vontak kérdőre. Sőt, épp ellenkezőleg, előléptetések történtek.
És továbbra is nyugtalanító a helyzet: James Carden három fejleményre hívja fel a figyelmet. Október 26-án parlamenti választásokat tartottak Ukrajnában, ami csak jobban megerősítette a keménykezű politikusokat. Ennek következtében Arzenyij Jacenyuk szabad kezet kaphat az olyan projektek megvalósítására, amelyek mélyítik a konfliktust Ukrajna és Oroszország között. A másik aggasztó fejlemény Európa széttagoltságában rejlik: Olaszország, Magyarország, Csehország és Szlovákia kormányai ellenzik a szankciókat, miközben Németország és Franciaország vegyes hozzáállást tanúsítanak. Anglia, Lengyelország, Svédország és végül a Baltikum támogatják a szankciókat és olyan intézkedések meghozatalát, amelyek Oroszország elszigetelődéséhez vezetnek. Harmadjára pedig újabb törekvések irányulhatnak Ukrajna felfegyverezésére, miután az amerikai Republikánus Párt átveszi az irányítást a szenátus Fegyveres Erők és Külügyi Kapcsolatok Bizottságában.
Ezek után feltehető a kérdés, hogy az amerikai kormány miért érezte szinte kötelezettségnek, hogy beavatkozzon ebbe a konfliktusba. Politikusok és kritikusok is folyamatosan azt hangoztatták, hogy minden, ami korábban történt, csak Putyin elnök hibája. A szerző visszakérdez: miért gondolta az EU és az USA, hogy Oroszország tétlenül végignézi, ahogyan kiszakítják Ukrajnát az orosz érdekkörből?
James Carden szerint az ukrán konfliktusban éppen Washington téves meggyőződése − miszerint a demokrácia egyfajta csodaszerként hat majd a fejlődő nemzetekre − volt a fejlemények meghajtója.
A válság rávilágít a jelenkori politikaelmélet és gyakorlat egyik központi problémájára: a politikusok sziklaszilárdan tagadják azt, hogy valami, ami látszólagosan olyan erkölcsös mint a demokrácia, igenis romboló hatással bírhat. Demokrácia nem kivitelezhető ott, ahol nincsenek stabil, felelősségteljes intézmények, és ahol nincs olyan politikai kultúra, amely értékeli a jogállamiságot. S ha Ukrajna rendelkezne is ezekkel az intézményekkel, az amerikaiak sem rendelkeznek sem a joggal, sem a képességgel, hogy máshova átültessenek demokratikus normákat.
Az elmúlt év megmutatta, hogy ez a külpolitika az illúziók fogja lett. Sajnos, több ezer ukrán számára ezek az illúziók végzetesek voltak – zárja írását James Carden.
Török Patrik
