„Tisztelt Európai Unió, beszélnünk kell egy külpolitikai vakfoltról: az Izraellel fenntartott kapcsolatokról” − nyitja a véleménycikkét David Harris az Amerika Zsidó Bizottság (American Jewish Committee) vezérigazgatója a Politico európai kiadásában.
A szerző felidézi: már számtalan alkalommal tapasztalta, hogy európai vezető politikusok elítélték a holokausztot és az azzal járó borzalmakat, valamint az antiszemitizmust. Megemlíti, hogy már megszámlálhatatlanul sokszor hallotta ezektől a személyektől, hogy „Soha többet!”.
Harris nem akarja elbagatellizálni ezeket a kijelentéseket és megszólalásokat, főleg annak a fényében, hogy a holokauszttagadás és az antiszemitizmus mértéke ismét emelkedik Európában. „De − és ez nagy de − túl sok európai vezető nem köti össze ezt a fájdalmas múltat a jelenlegi politikával.”
Erre különösen akkor figyelt fel, amikor 2013-ben meglátogatta egy megemlékezés keretein belül Mauthasent, az osztrák haláltábort. Ebben a táborban ölték meg Mila Racine-t, a szerző unokatestvérét a háború utolsó heteiben. A szerző előtt olyan méltóságok szólaltak fel, mint az osztrák, a magyar vagy a lengyel elnök, valamint az orosz parlament házelnöke.
Mindannyian a holokauszt borzalmairól és háború, valamint a zsidók szenvedéseiről beszéltek. Hangsúlyozták az antiszemitizmus elleni küzdelmet is. A beszédek alatt azonban egyszer sem hangzott el az a szó, hogy Izrael. „Senki nem kötötte össze a holokauszt tragédiáját Izrael hiányával, amely ha létezhetett volna akkor, megmentette és biztonságot kínált volna a kontinensen rekedt számtalan európai zsidó számára.”
Harris ezután felteszi a kérdést mind magának, mind pedig az olvasóknak: „hogyan beszélhet bármelyik vezető a holokauszt tanulságairól és a modern antiszemitizmus fenyegetéséről az Izrael elleni folyamatos fenyegetésekre és a zsidó önrendelkezési jogra való hivatkozás nélkül?”. Ami a maulhauseni emlékhelynél történt, nem volt furcsa, inkább rutinszerű volt a szerző szerint. Megemlíti, hogy minden európai országnak vannak kétoldali, bilaterális kapcsolatai Izraellel. Még magának az Európai Unió is több szállal kötődik a zsidó államhoz. „De amikor Izraelt fenyegetések érik, az Európa Uniót nem találhatjuk sehol.” Harris szerint az EU maximum csak retorikai szinten köteleződik el Izrael biztonsága mellett, de konkrétumokat nem lép.
Ezen állítások alátámasztásául három példával él a szerző. Izrael és más szunnita államok szerint Irán a káoszban érdekelt a Közel-Keleten, és folyamatosan hangoztatja, hogy el akarja pusztítani a zsidó államot. Ezeket az Európai Unió figyelemen kívül hagyja, és továbbra is kétségbeesetten ragaszkodik az iráni atomalkuhoz. Harris megemlíti még a Hezbollah problémáját is, amit egészen 2013-ig nem ismertek el terrorista csoportként például Franciaországban.
Az igazi abszurditás azonban az volt Harris szerint, hogy egy Hezbollah által elkövetett bolgár terrortámadás (amiben öt izraeli turista és a bolgár buszsöfőrük vesztette életét) után az EU továbbra is megkülönbözteti a szervezet militáns agresszív szárnyát a politikai mozgalomtól. Ez a lépés olyan a szerző szerint, mintha a náci pártot vagy az ISIS különböző szárnyait különböztetnének meg. Mindösszesen csak hat EU-s tagállam (Észtország, Németország, Lettország, Litvánia, Hollandia és Szlovénia) nem él e megkülönböztetéssel.
Harmadik példaként az európai uniós tagállamok palesztin politikáját említi meg Harris. Szerinte az izraeli-palesztin konfliktusban az EU mindig élesen és gyorsan kritizálja a zsidó állam lépéseit, de szinte említést sem tesz a palesztin korrupcióról, uszításról vagy obstrukcionizmusról. A felsorolt problémák gyakran az EU által finanszírozott nem kormányzati szervezetek (NGO-k) közreműködésével történik.
„Az EU legtöbb tagállamához hasonlóan Izrael is demokratikus normák és a jogállamiság szerint igyekszik élni. De sajnos különböző szomszédai vannak: Szíria nem Svédország, Irán nem Írország, a Hamász nem Hollandia és Gáza nem Németország”. A szerző szerint az is probléma, hogy a hivatalos tárgyalási csatornákért felelős szerv (EU-Israel Association Council) nem ült össze 2012 óta. A párbeszédet olyan tagállamok blokkolják, mint Franciaország vagy Svédország. A legfőbb kritikájuk az izraeli telepespolitika.
„Hadd tisztázzam: nem hiszem, hogy Izraelnek joga lenne mentességet élvezni a kritikákkal szemben a holokauszt emléke vagy az antiszemitizmus felfutása miatt.” A szerző a cikket baráti szándékkal írta. Harris többször is hangsúlyozza, hogy az Európai Unió a legambíciózusabb és legsikeresebb békefolyamat a modern történelemben. Hangsúlyozza továbbá, hogy a cikket mint európai (osztrák) állampolgár írja. Ez szerinte azért kifejezetten fontos, mert édesapjától megtagadták ezt a jogot a harmincas évek Bécsében a zsidó származása miatt. „Az EU gyakran panaszkodik arra, hogy Izrael nem bízik Brüsszelben, és nem kínál szerepet a kibontakozó békefolyamatokban. A tükörbe pillantás választ adhat a miértre.”
Szemlézte: Lukács Zoltán Marcell
