Danube Institute Blog

Félreértett Franciaország

2020. november 24. - Danube Institute

eiffel.jpg

„Emmanuel Macron radikalizmus elleni kampányának liberális kritikusai félreértik az országa előtt álló válságot” − írja Benjamin Haddad a Foreign Policy hasábjain megjelent véleménycikkében. A szerző a washingtoni székhelyű Future of Europe Initiative igazgatója.

A szerző szerint a nizzai késes támadás és a történelemtanár Samuel Paty lefejezése ismét megmutatta Franciaországnak, mi is az iszlamista terror valójában: 2012 óta több mint 260, különféle háttérrel rendelkező ember halt meg terrortámadásokban: egy zsidó iskolában, a Charlie Hebdo szerkesztőségében, egy koncertteremben, Nizza utcáin, templomokban és rendőrség állományában.

E tragikus események után is még mindig sokan a nyugati (főleg az amerikai) sajtóban Franciaországot jelenítik meg mint bűnöst. A francia köztársasági elnök harcát az iszlám szeparatizmus ellen azonban a francia emberek szükségesnek találják, mert ők tisztában vannak a valósággal és a realitásokkal. A kritikák azonban nem csak a médiától származnak. Több állami vezető is kikelt Macron megszólalásai és cselekedetei miatt. A török elnök Recep Tayyip Erdogan szerint Macronnak mentális kezelésre van szüksége. A pakisztáni elnök iszlamofóbiával vádolta a francia államfőt. A legmegdöbbentőbb azonban a volt maláj miniszterelnök, Imran Khan szavai, aki szerint a muszlimoknak jogában áll több millió franciát megölniük az őket ért tiszteletlenség miatt.

„Miközben Franciaország gyászolja áldozatait, a terrorizmus és a radikalizmus elleni küzdelme megértést és szolidaritást érdemel” − írja a szerző. A támadásokról való szubjektív tudósítás felháborította a francia olvasókat. Egy a Le Monde-ban megjelent cikk elítélte az amerikai vakságot a franciaországi dzsihádizmus kapcsán.

A szerző szerint azok az álláspontok, hogy a francia elnök szavai és tettei csak azt a célt szolgálják, hogy a közeledő választások előtt szélsőjobboldali szavazókat szerezzen, nem igaz. Akik ezt mondják, nem értik a francia politikát. Haddad azt is kiemeli, hogy Macron a beszédeiben mindig megkülönböztette a békében élő muszlim többséget a radikális, iszlamista kisebbségtől: A szélsőjobboldali retorikával való összehasonlítás − amely nem hajlandó ilyen megkülönböztetéseket tenni − így teljesen mértékben a lényeget mellőzi. A francia szélsőjobb elleni ellenállást mi sem bizonyítja jobban, hogy Le Penék javaslatainak ellenére nem fognak vészhelyzeti megoldásokat alkalmazni.

A szerző szerint a külső szemlélők nem értik vagy félreértik a francia helyzetet és Franciaország harcát a radikális iszlámmal.

A legutóbbi támadások után a francia kormány bezáratott egy mecsetet, valamint egy nem kormányzati szervezetet (NGO-t) a radikális iszlámmal való szoros összeköttetésük miatt. A szerző kiemeli, hogy a francia kormány több hónapon keresztül folytatott párbeszédet a francia muszlimokat képviselő szervezetekkel, ami alapján több fontosabb intézkedéseket is megfogalmaztak. Ilyen intézkedés például a francia imámképzés megkezdése a demokratikus alapelvek szigorú figyelembe vételével, vagy a mecsetek külföldi finanszírozásának felülvizsgálata.

A „szeparatizmust” mint kifejezést összehangoltan választották. Az olyan tudósok, mint Gilles Kepel, aki hatással volt Macron gondolkodásmódjára, dokumentálták, hogy Franciaország küzdelmet folytat az iszlamizmussal, amely túlmutat a terrorizmuson. Kepel szerint a radikális iszlám térhódítása többek között a meleg közösségek vagy a francia zsidók rovására történik. Erre ékes példa Mohhamed Merah, aki 2012-ben Toulouse városában hét embert ölt meg, köztük három zsidó gyermeket: „Merah egy radikális ideológiában szocializálódott, amely a közvetlen környezetében egy norma volt.”.

A szerző szerint az iszlám radikalizmus által előidézett társadalmi nyomás a francia tanárokat is érinti, akik közül többen adtak hangot annak, hogy nem érzik magukat biztonságban a megnövekedett antiszemitizmus és szexizmus miatt. Egyes francia polgármestereket azért támadnak, mert megtagadták egyes vallásos szervezetek kérését, hogy a nők csak külön kijelölt időpontokban használhatják az önkormányzati uszodákat, medencéket. Nemrégiben a Bernard Rougier vezette sorbonne-i tudósok egy csoportja (ezen egyetem finoman szólva sem a szélsőjobboldali aktivizmusáról ismert) publikált egy sor empirikus tanulmányt Az iszlamizmus által meghódított területek címmel, figyelmeztetve, hogy az iszlamista hálózatoknak sikerült enklávékat építeniük a népszerű negyedek középpontjában.

Mindezek után felteszi a kérdést a szerző: „Vajon tudna-e jobb eredményeket felmutatni Franciaország a legnagyobb kisebbség integrálásában, valamint a rasszizmus és a diszkrimináció kérdéseinek kezelésében?” A szerző szerint igen. A muszlimok elleni gyűlöletbeszéd vagy diszkrimináció ellen mindenképp erősebben kellene fellépnie a francia kormánynak. Előrelépés a szerző szerint, hogy ezt maga a francia köztársasági elnök is elismerte a legutóbbi beszédeiben. De a franciákat vádolni a legutóbbi terrorista cselekmények miatt egy „veszélyes erkölcsi zavar” a szerző szerint.

Az iszlám szeparatizmusa azonban nem csupán egy francia jelenség. A szerző Belgiumot, Dániát és Svédországot említi meg. Haddad szerint Franciaország jobbat érdemel a tagadás és a barátainak vádjainál.

Szemlézte: Lukács Zoltán Marcell

süti beállítások módosítása