Danube Institute Blog

Mit hoz az újabb kaukázusi konfliktus?

2020. november 17. - Danube Institute

karabah_bomba.jpg

A Kaukázus puskaporos hordója az elmúlt másfél hónapban újra berobbant, és az igen intenzív harcokat követően − mely során egyre valószínűbb, hogy háborús bűnöket is elkövettek − a napokban a felek békét kötöttek egymással. Kérdés ugyanakkor, hogy ez a békeszerződés valóban szavatolja-e a régióban élő emberek biztonságát, és ha igen, akkor mennyi időre? A konfliktust mindemellett tovább bonyolítja az egyre agresszívabb külpolitikát folytató Törökország, amely Azerbajdzsánt támogató akcióival nyíltan megkérdőjelezte Moszkva történelmi hegemóniáját a térségben.

Az 1920-as években a szovjet kormány Azerbajdzsánon belül létrehozta a Hegyi-Karabah Autonóm Régiót, ahol a lakosság etnikai összetételét tekintve 95 százalékban örmény volt. 1988-ban a hegyi-karabahi törvényhozás határozatot fogadott el Örményországhoz való csatlakozásról annak ellenére, hogy a régió jogilag Azerbajdzsán területén helyezkedik el. A Szovjetunió 1991-es felbomlását követően, a hegyi-karabahi autonóm térség hivatalosan is kikiáltotta a függetlenséget. Örményország és Azerbajdzsán között háború robbant ki, a régió hovatartozása miatt, melyet az 1994-ben kötött tűzszüneti megállapodás zárt le − egy időre.

Az elmúlt napokban Moszkva közvetítésével létrejött békemegállapodás − mely magában foglalja Hegyi-Karabah kérdését is − az örmények számára súlyos történelmi emlékeket idéz vissza. A 20. század első népirtásáét, mely során az Oszmán Birodalom több, mint 1.5 millió örményt gyilkolt meg és több százezret üldözött el lakóhelyéről. Ankara egyébként a mai napig tagadja ennek tényét. Örményország az elmúlt hónapok agresszióját a népirtás folytatásának tekinti Törökország, valamint az általa proxyként támogatott Azerbajdzsán részéről.

A konfliktus múlt hónapban történt kirobbanása óta Törökország felfegyverzett szíriai zsoldosokat, köztük iszlamista terroristákat küldött a régióba, hogy segítsen Azerbajdzsánnak az örmények elleni harcban, ahol a háborús bűncselekményekről és atrocitásokról szóló jelentések valósnak bizonyultak.

Azerbajdzsán − Ankara támogatásával − egy hathetes offenzíva során elfoglalta Susit, mely stratégiai és vallási-kulturális szempontból is kulcsfontosságú város. Susi elfoglalásával szabaddá vált az út a mindössze 10 km-re fekvő hegyi-karabahi főváros, Stepanakert felé is, mindaddig amíg a vesztésre álló örmény félnek, Moszkva közbeavatkozásával sikerült békemegállapodást kötnie. A békemegállapodás értelmében Örményország és Stepankert között létrejött az úgynevezett „Lachin-folyosó”, melyet az orosz békefenntartók felügyelnek majd az elkövetkező öt évben.

A jelenlegi örmény-azeri konfliktus hátterét illetően kijelenthetjük, hogy − az azeri revans- és revíziós politika mellett − elsősorban Törökország geopolitikai ambíciói szerepelnek. Ez nem jelent mást, minthogy Erdogan elnök meg akarja kérdőjelezni az orosz hegemóniát a délkaukázusi-térségben és egy számára kedvező status quo létrehozására törekszik.

Ahogy a libanoni és szíriai konfliktus során, Törökország és Oroszország most is ellenséges feleket támogat a háttérből és arra használják közvetítő szerepüket, hogy saját befolyásukat garantálják a térségbeli szereplők fölött.

Fyodor Lukyanov, a Kremlhez közel álló befolyásos politikai szakértő szerint egy teljesen új geopolitikai felállás körvonalazódik. Ez a felállás pedig megpróbálja kiszorítani Franciaországot és az Egyesült Államokat, akikkel Oroszország korábban létrehozta az EBESZ Minszki Csoportját, mely az 1994-es, kulcsfontosságú tűzszüneti megállapodás óta szervez tárgyalásokat Baku és Jereván között. A mostani békemegállapodás során a Minszki Csoport szerepe nem volt számottevő, ugyanis az Egyesült Államok részéről elmaradt az erőszak megszüntetését szorgalmazó megnyilvánulások.

Kétség nem fér hozzá, hogy Törökország stratégiai jelentőségű NATO ország, mely évtizedeken keresztül képes volt a nyugati érdekeket szolgálni és egyfajta pufferzónaként volt jelen a nyugat és a kelet között. Ugyanakkor az utóbbi időben, különösen Erdogan elnöksége alatt Törökország többször olyan határt lépett át − és teszi ezt most is −, melyeket már a Nyugat nem hagyhat szó nélkül.

Írta: Papp Lídia

süti beállítások módosítása