A konzervatív National Review hasábjaira írt „Kulturális öngyilkosságunk nyara” címmel cikket Victor David Hanson. Oswald Spengler és Arnold Toynbee elméletét felidézve Hanson arról ír, hogy ami most zajlik Amerikában, az egyfajta „társadalmi kannibalizmus”, amely általában ahhoz vezet, hogy egy civilizáció egyszer csak eltűnik, gyakorlatilag felszámolja önmagát.
Hanson írásának alcímében arra utal, hogy míg a sportélet, a felsőoktatási intézmények és a filmek is „öntudatra ébrednek” az USA-ban, azaz divatos társadalmi igazságosság zsargonban „woke”-ok lesznek, valójában csődbe mennek. Hanson szerint pontosan az megy végbe most Amerikában, amit Spengler leírt – azaz az arrogáns, elkényelmesedett elitek úgy érzik, rájuk már nem vonatkoznak elődeik erkölcsei és spirituális törvényei, mint például a mértékletesség követelménye.
A szerző ezután rövid elemzést ad népszerű amerikai élsportok sorsáról. Emlékeztet, a kosárlabda, az amerikai futball és a baseball fajilag integráltak lettek az évtizedek során, és egyfajta hazafias érzületet fejeztek ki, felülemelkedve a napi politikai csatározásokon. Éppen ezért lehettek annyira népszerűek az átlagamerikaik körében, és így váltak multimilliárdos üzletté is. Csakhogy ezután következett a hübrisz, az elbizakodott gőg.
A tulajdonosok, az edzők és a játékosok felöltötték a társadalmi aktivizmus köpönyegét, és ezt elkezdték a szurkolóikra is ráerőltetni.
A karantén idején azonban bebizonyosodott, hogy az élet ment tovább e vezető sportágak bajnokságai nélkül is. A csapatok óriási anyagi veszteségeket szenvedtek el. De ez sem volt elég ahhoz, hogy észhez térjenek – sok, dollármilliókat kereső játékos továbbra is megtagadja, hogy állva hallgassa az amerikai himnuszt. Ezzel „ráírják politikai álláspontjukat a sisakjukra”, valamifajta erkölcsi magasabbrendűséget és felsőbbrendű „jóemberkedést” közvetítve az efféle magatartástól egyre inkább elidegenedő szurkolók felé, mintha szándékosan csökkentenék tovább a saját nézőszámukat.
Hasonló elbizakodottság lett úrrá a globális brandekké vált amerikai egyetemek körében is. A gazdag külföldi diákok, a garantált diákhitelek, a luxusszanatóriumokra emlékeztető campusok elhitették mind az oktatókkal, mind a menedzsmenttel, hogy a felsőoktatás szent és sérthetetlen. Az egyetemek maguk is elhitték a propagandájukat, hogy minden sikeres amerikainak van legalább egy alapdiplomája, mintha a felsőoktatás monopóliumához automatikusan járnának a garantált kliensek.
De eljött az igazság pillanata, írta Hanson, amikor többek között az „1600 milliárdnyi összdiákhiteladósság, a könnyű súlyú és trendi tantervek, az ideológiai papolás” és a szólás- és véleményszabadság felfüggesztése a campusokon egyre ellenszenvesebb lett a diákok és a közvélemény számára is.
Ráadásul, gondolja sok diák, ha ősszel Skype-on vagy Zoomon követik majd az órákat, akkor ugyan miért fizetnének 70 ezer dollárt a campus-élményért?
Arról nem is beszélve, hogy az állítólagosan jól képzett, tanult és „társadalmilag öntudatra ébredt” zavargóknak sikerült teljes tudatlanságról tanúbizonyságot tenniük a szobordöntögetések során, olyan történelmi személyiségeket ábrázoló alkotásokat is megrongálva, akik éppen a rabszolgaság ellen léptek fel. Az emberek teljesen joggal kérdezik meg ilyenkor: vajon valóban jól szolgálja-e az ország érdekeit a felsőoktatásba öntött sokezer milliárd dollár? Teret nyer az a nézet, hogy talán értelmesebb dolog lenne vízvezetékszerelőket és kőműveseket képezni, mint „környezetvédelmi és etnikai tanulmányok szakon végzett diplomásokat, akik az életben nem találnak majd munkát”.
Hanson Hollywoodot sem kíméli írásában. Kifejti, hogy az olyan streamingszolgáltatók, mint a Netflix, jól alávágtak a nagy filmgyáraknak, akik úgy próbáltak meg felszínen maradni, hogy egyfelől az egyik képregényt vitték filmre a másik után, másrészt régi klasszikus regények filmadaptációit gyártották le. Bármilyen eredeti filmötlet azonban csak akkor mehetett át, ha beleállt az általános „woke” trendbe, és alig titkolt ideológiai propagandaként funkcionált.
Csakhogy a nézők egy idő után megunják az ikszedik fajilag sokszínű szuperhőst, gyönyörű feministát, papírmasé hitelességű orosz főgonoszt vagy vállalati bólogatójánost. A helyzetet tovább rontja, hogy a kínai kormány különböző elvárásokat támaszt az amerikai filmekkel szemben annak fejében, hogy beengedje őket a milliárdos kínai piacra. A moziba járók pedig, vélekedik Hanson, kétséges, hogy meddig fogják elviselni, hogy dúsgazdag filmsztárok oktassák ki őket a mozivászonról arról, milyen rasszista, homofób és szexista az országuk.
Bár mind a profi sportolók, az egyetemek és Hollywood is érzik, hogy amit művelnek, nem jó az üzletnek, egyelőre úgy gondolják, sérthetetlenek. Ráadásul fogalmuk sincs a történelemről, ezért nem értik, hogy önmagukat teszik éppen tönkre, írta Hanson, majd kijelentette: „Ha az USA nem akar egy lakatlan Húsvét-szigetté válni, újra fel kell fedeznie a történelem tiszteletét, a hazájukért oly sokat feláldozó halottak érdemeit, azt a késztetést, hogy inkább befektessenek valamibe, minthogy mindent elköltsenek, és a transzcendens iránti vágyat. Ha nem hisszük el, hogy amit ma teszünk, az következményekkel jár gyermekeink sorsát illetően, akkor a világban működő ősi egzisztenciális erők fognak közbelépni.”
Szemlézte: Tóth-Bíró Zsófia
