„Mi történik, ha az idők változnak, de a pártok nem?” – teszi fel a kérdést Fredrik Erixon, a Spectator kolumnistája.
A február eleji ír választások mindenkit megleptek, hiszen olyan eredmény született, amire csaknem száz éve nem volt példa. A versenyt ugyanis nem a két nagy centrumpárt egyike nyerte meg, mint ahogy 1923 óta ez minden alkalommal történt, hanem az erőszakos múltja miatt megvetett szélsőbaloldali függetlenségi párt, a Sinn Féin. Az igazság az, hogy ez egy tágabb európai trend része. Úgy tűnik, az emberek sorra lázadnak fel a régi nagy pártok ellen, a politikusok pedig a lehető legrosszabb stratégiával, a saját szavazóik hibáztatásával válaszolnak, ami csak felgyorsítja a folyamatot.
Spanyolországban egy baloldali populista párt, a Podemos került hatalomra, miután koalíciót kötöttek a szocialistákkal. A lengyel Jog és Igazságosság nevű pártot Európa-szerte autoriter jobboldali politikája miatt támadják, mégis második mandátumát szerezte meg elsöprő többséggel. Olaszországban eközben még mindig a populista Öt Csillag Mozgalom kormányoz, Franciaországban pedig a fősodratú médiumok által szélsőségesnek bélyegzett Marine Le Pen vezeti a közvélemény-kutatásokat.
Aztán még ott van Merkel. Évekig győzködte a német szavazókat, hogy utasítsák el a szélsőjobboldaliként kezelt Alternative für Deutschlandot, de mára a párt annyira kinőtte magát, hogy a kancellár saját pártja, a CDU lépett velük koalícióba Türingiában, Merkel minden tiltása ellenére. A kancellár „megbocsáthatatlannak” nevezte a kollaborációt, de érzelmi kitörések nem fognak változtatni az egyre egyértelműbb valóságon. Mind a kereszténydemokraták, mind szociáldemokraták nagy bajban vannak Németországban.
Merkelt persze ez már nem kéne annyira bosszantania, hiszen fél lábbal már kint van a politikából. Az általa választott utódja, Annegret Kramp-Karrenbauer viszont gyorsabban követi, mint remélte, hiszen a türingiai események után ő is lemondott a párt vezetéséről. Nyilvánvaló, hogy a CDU a szavazók elégedetlensége nyomán belülről hasad ketté. A párt konzervatív szárnya ugyanis lassan rájött arra, amire Merkel még nem, mégpedig, hogy ha nem akarnak kikapni az AfD-től, akkor el kell kezdeni foglalkozni a nemzeti identitással és vissza kell szorítani a bevándorlást.
„Ez a történet már nem a populizmus felemelkedéséről, hanem a változásról szól” – írja a szerző. Az európai országok előtt két út áll: vagy a régi centrumpártok változtatnak a politikájukon, vagy a populisták mondják majd meg, hogy mi az új norma. Bármennyire is nehéznek tűnik, az előbbire is vannak példák a közelmúltból. Tavaly nyáron a dán parlamentben a helyi populista párt elvesztette a képviselőhelyeinek felét, főleg azért, mert a szociáldemokraták képesek voltak bevándorlásellenes retorikára váltani. Az osztrák Sebastian Kurz pedig megtarthatta hatalmát a koalíciós partnerének bukása után is, mert részben magáévá tette annak nemzeti identitásról szóló üzenetét.
A tanulság nyilvánvaló: Európa politikai centruma a múlté. Az ő identitásaik még az iparosítás korának maradványai, amikor minden párt a pénzügyi szabadság és a kollektivizmus (vagy marxista fogalmakkal élve, a munka és a tőke) legmegfelelőbb egyensúlyában kereste az útját. Ezek a törésvonalak ma is léteznek, de közel sem olyan dominánsan, mint egykor. A ma politikusainak a nemzeti identitás, a geopolitika és a népességváltozás kihívásaira kell választ adniuk.
És nem, ez a vita nem a progresszív balliberálisok és az autoriter nacionalisták között zajlik. Ez csak egy elterelés, ha úgy tetszik, karikatúra, amivé az egymást túlharsogó Twitter-huszárok alacsonyítják le. De a valóságban ezek a címkék nem jelentenek semmit, mert az átlagszavazók nem azonosulnak egyikkel sem.
Lassan kialakul az új közép, amelyet azok fognak betölteni, akik észreveszik, hogy ez az új nacionalizmus nem a rasszizmusról, hanem a társadalmi összefogásról szól. Az új közép anti-ideologikus, sőt, szinte anti-politikus is. Az emberek már megunták, hogy a hagyományos pártok rendre csak foltozgatják azt, ami elromlott, és helyette olyant akarnak, aki az egész rendszert cseréli ki. Olyan vezetőkre szavaznak, akik mernek fellépni egy már letűnt kor betokosodott politikai elitjével szemben, még akkor is, ha nem értenek velük teljesen egyet.
Az idők változnak és a régi centrumpártok lassan eltűnnek, mert képtelenek lépést tartani. Az új közép még egy ideig nyitva áll, de ha ők nem töltik be, akkor majd mások veszik át a helyük. Velük vagy nélkülük, Európa megváltozott, ideje hát továbblépni.
Szemlézte: Orbán Tamás
