Miért nem meglepő, hogy Trump cserben hagyta a kurdokat?

2019. október 16. - Danube Institute

kurdok_1.jpg

Trump nem az első amerikai elnök, aki feláldozza a szövetségeseit egy nagyobb geopolitikai cél érdekében. Nem kéne meglepődnünk, hiszen ez az, amit a nagyhatalmak tenni szoktak – írja Ted Galen Carpenter a National Interest hasábjain.

Az amerikai médiumok Trump árulásától hangosak, hiszen úgy tűnik, az elnök a török invázióval szemben teljesen magára hagyta a szíriai kurdokat, akik az egyik legfontosabb szövetségesnek bizonyultak az ISIS elleni harcban. A szíriai kivonulásról szóló döntés valóban hirtelen született kellő konzultáció nélkül, de ez nem jelenti, hogy nem lett volna várható.

Egészen eddig Trump folytatta Obama kurd-politikáját, miszerint a népcsoportot hasznos eszközként kell kezelni a régió ellenséges haderőivel szemben. Fegyverrel, pénzzel és kiképzéssel segítette a szíriai kurdokat, akik aztán magas hatékonysággal szálltak szembe az ISIS kurdisztáni erőivel. Azt is elnézte, amikor a csoport frissen nyert befolyását egy de facto autonóm terület kikiáltására használta, az iraki Kurdisztán példájára.

Washington hozzáállása a kurdokhoz viszont rendkívül aggasztotta Ankarát már jóval Trump előtt is. Törökország minden kurd területiségre irányuló kezdeményezést saját határainak fenyegetéseként értelmez. Ott él ugyanis a legnagyobb kurd közösség, ami 15-20 millió fővel jelentős hányadát adja az ország lakosságának. A szíriai és iraki kurdokat nyilvánvaló szálak fűzik a Kurdisztáni Munkáspárthoz (PKK), amelyet az Egyesült Államok is terrorszervezetnek tekint, és amely már évtizedek óta sporadikus függetlenségi háborút vív Törökország ellen. A török aggodalmakat pedig az amerikai elnöknek komolyan kell venni, hiszen fontos NATO-szövetségesről van szó – emeli ki Carpenter.

Trump mostani döntésével úgy tűnik véget vetett a kurdok és Ankara közti nehézkes egyensúlyozásnak és az utóbbi mellett foglalt állást. A nemzetközi felháborodás közepette viszont azt felejtik el a legtöbben, hogy csak az elmúlt fél évszázadban ez a harmadik alakalom, hogy az Egyesült Államok elárulta a kurdokat – emlékeztet a szerző.

Nixon 1973-ben kötött titkos megállapodást Iránnal, hogy közösen támogassák az iraki kurdokat a már akkor kellemetlenkedő Szaddam Huszeinnel szemben. Amikor azonban Irán két évvel később váratlanul békét kötött Irakkal és felhagyott a kurdok támogatásával, akkor Amerika rögtön a fontosabb szövetségesét, Teheránt követte, és szó nélkül elnézte, ahogy Szaddam kegyetlenül elnyomja az általa (is) szított kurd felkelést.

Az iraki kurdok naivan elfogadták Amerika segítségét másodszor is, mihelyt alkalom adódott autonómiájuk kikiáltására a ’91-es Öböl-háború után. Humanitárius akciónak álcázva Washington jelentős hadi jelenlétet állított fel az iraki Kurdisztánban, de valójában nem a lakosok védelme, hanem az iraki rezsim gyengítése céljából.

Amikor azonban az iraki kurdok valódi, független államot akartak létrehozni 2017-ben, Washington korlátozottsága rendkívül világossá vált. Iráni, iraki és török nyomásra ugyanis az Egyesült Államok a referendum ellen buzdította a kurd kormányt. Amikor azt mégis megtartották, és a környező országok légi blokáddal, tűrhetetlen szankciókkal, és ami Bagdadot illeti, kemény katonai fellépéssel válaszoltak, Amerika ismét cserben hagyta Kurdisztánt, és végignézte, ahogy a függetlenség utolsó reménysugara is elhalványul.

Ezek után érthető, hogy Trump most is úgy látja, a kurdokat nem lehet a tágabb geopolitikai érdekek elé helyezni. „A kurdok végre megtanulhatnák, hogy veszélyes dolog az Egyesült Államokban bízni” – véli a szerző. De fontos kiemelni, hogy ebben a tekintetben Amerika nem egyedülálló. A történelemben minden nagyhatalom áldozta fel már szövetségeseit fontosabb érdekei védelmében. Ezen kívül a kurdok nem az egyetlen áldozatai az efféle amerikai politikának. Nixonnak és Carternek sem okozott különösebb gondot hátat fordítani a szilárdnak hitt tajvani szövetségnek, amikor a helyzet úgy hozta, hogy inkább a kommunista Kínával kéne barátkozni.

„A tanulság Amerika szövetségesei számára egyenlő kellene, hogy legyen egy fogyasztói figyelmeztetéssel” – írja Carpenter. Washington politikája változik, ezért egy országnak sem szabadna szent és sérthetetlenként felfogni a vele való kapcsolatát. Ha az érdekek úgy hozzák, minden amerikai elnök elárulja a szövetségeseit gondolkodás nélkül. Mert így működnek a nagyhatalmak, és ebben Amerika sem kivétel.

Szemlézte: Orbán Tamás