Ki éli fel a világot?

2019. szeptember 24. - Danube Institute

fold1.png

Ha nem korlátozzuk fogyasztásunkat, végül a bolygónkat fogjuk „elfogyasztani”. Eljött tehát az idő, hogy radikális lépéseket tegyünk a Földért − írja George Monbiot, a The Guardian rovatvezetője.

Ma lépten-nyomon arról hallhatunk, hogy a klímaváltozás szörnyű következményekkel járhat, és környezetünk pusztulásának tüneteit egyre gyakrabban már saját bőrünkön is érzékeljük.

Hogyan lehet, hogy ennek ellenére 2019-ben Gulfstream G650-es repülőgépek vagy Boeing 737-esek szállnak fel egyetlen utassal a fedélzetükün, hogy azok − jellemzően − hatalmas költséggel épült luxusvillájukba vagy óránként akár 500 liter dízelolajat elégető szuperjachtukra szállítsák a gazdagokat? Hogyan fordulhat elő az, hogy az éghajlati katasztófáról szóló diskurzusra magánrepülővel vagy dollármilliókat érő járművekkel érkezik meg a gazdasági és művészeti elit?

George Monbiot alapvetően két indokkal magyarázza ezt. Egyrészt kutatások sorozata kimutatta, hogy a jövedelem messze a legfontosabb indikátora a környezetre gyakorolt káros hatásoknak. Még ha valaki zöldpártinak is vallja magát, ha jövedelme megengedi, többet fog költeni. Bár az igaz, hogy ezek az emberek kevesebb húst és több biozöldséget fogyasztanak, üzemanyag-mennyiségük fogyasztásában viszont már nem biztos, hogy meglátszik a zöld gondolkodásuk.

A másik tényező, melyet a szerző megemlít, a gazdagok szociális érzékenységének alacsony volta. Sok tanulmány azt mutatja, hogy minél gazdagabb valaki, annál kevésbé empatikus: egy drága autó vezetője kevésbé valószínű, hogy megáll a gyalogos átkelőnél, mint egy olcsóbb autó sofőre, de a gazdag emberek a rákos gyermekekkel is kevésbé tudtak együttérezni, mint szegényebb társaik.

Monbiot a nemesebb lelkű gazdagokkal szemben is kritikus, ahogy teszi ezt a zöldekkel kapcsolatban is. „A gazdagság még a legjobb szándékú emberek törekvéseit is korlátozza” − vallja. Példaként említi Bill Gatest, aki a Financial Times egyik szeptemberi számában azzal érvelt, hogy olyan új technológiákba kell fektetni, amik alacsony károsanyag-kibocsátással járnak. Való igaz, hogy új technológiákra van szükség, Gates azonban elfelejti, hogy a változás kulcsát sokszor nem egy új dolog beemlése, hanem egy már meglévő elhagyása jelenti. Nem számít, hány napelemet telepítünk, ha ezzel egyidejűleg nem állítjuk le a szén- és gáztüzelésű hőerőművek működését. Ha a jelenleg üzemben lévő fosszilis tüzelőanyaggal működő erőműveket nem zárjuk be miharabb, kevés esély van arra, hogy megakadályozzuk a globális átlaghőmérséklet 1,5 ?-kal való megemelkedését − írja a szerző.

De valóban csak a gazdagok tehetnek a Föld pusztulásáról? Az ő ökológiai lábnyomuk valóban olyan nagy, hogy egy hétköznapi emberé csupán porszemnek tűnhet hozzájuk viszonyítva? Nyilvánvalóan nem. A szerző azonban nem elégszik meg ennyivel.

Megosztja Ingrid Robeyns belga filozófus gondolatát, aki a limitarizmusban látja bolygónk fennmaradásának zálogát. Ezen irányzat azt hirdeti, hogy lennie kell egy felső határnak a jövedelem és vagyon összegét tekintve, amelyet egy ember felhalmozhat. Ahogyan szegénységi küszöb is létezik, úgy szükséges lenne egy felső vagyoni korlát bevezetése is. Individualista világunkban az egyensúlyra való törekvésnek ez a gondolata szinte istenkáromlónak hathat, hiszen azt hirdeti, hogy nem engedhetjük meg magunknak önzőségünk kiélését, holott minden a birtokolt javak mennyiségének maximalizálására ösztönöz bennünket.

Mi tehát a megoldás és milyen az a radikális terv, amelyről George Monbiot beszél?

A kormányok és közgazdászok azt feltételezik − és úgy néz ki, igen helyesen − hogy mindenki a vagyonának maximalizálására törekszik. Ha „sikeresen” teljesítjük ezt a feladatot, akkor elkerülhetetlenül lebontjuk életmentő rendszereinket, ezért nem tehetünk mást, mint hogy korlátozzuk anyagi ambícióinkat. Földünk fennmaradása önmegtartóztató képességünktől függ.

Szemlézte: Benkő Lilla