Fontos helyén kezelni a Mueller-nyomozás eredményeit és elengedni azt a romantikus elképzelést, hogy folyton a legrosszabbra kell felkészülni. Shadi Amid elemzése a The Atlanticban az amerikai média és tudományos élet Trumppal kapcsolatos attitűdjéről a Mueller-jelentés fényében.
A Mueller-jelentés tétje nem csak az elnök Oroszországgal való kapcsolatának feltárása volt, hanem annak megállapítása is, hogy legitim-e Trump elnöksége, és hogy az amerikai demokrácia intézményei működőképesek-e.
A negatív eredménynek örülnünk kellene, hiszen ez a legjobb eredmény az amerikai demokrácia szempontjából. Ennek ellenére a közvélemény inkább csalódott, hogy el kell engednie azt a narratíváját, miszerint az oroszok meg akarták dönteni az amerikai demokráciát és ebben Trump volt a segítségükre. De mi a helyzet akkor, ha ez az elképzelés az elejétől fogva hibás volt?
Az átfogó narratívák vonzóak, mert értelmet adnak az értelmezhetetlennek. Ebben az esetben annak a sokknak, amit Donald Trump megválasztása okozott. 2017 és 2018 tele volt olyan publikációkkal, amelyek a demokrácia végóráit jósolták. Ez kéz a kézben járt azzal a gondolattal, hogy Trump győzelme elfogadhatatlan, mert autokráciába vezet – miközben éppen a választási vereség el nem fogadása fenyegeti a demokrácia alapjait. A gondolat, hogy Trump elnöksége az amerikai demokrácia végét fogja jelenteni, még a legjelesebb politológusokat is megfertőzte. De hogyan tévedhetettek ekkorát?
Ha meg akarjuk találni a hibát az analízisban, a legegyértelműbbekkel kell kezdenünk. A második világháború utáni megszállásokkal segített változásokat kivéve nincs példa arra, hogy régóta fennálló, stabil demokráciák autokráciává váljanak. Természetesen itt mindenkinek Hitler jut eszébe ellenpéldaként, de a weimari köztársaság rendkívül fiatal volt, amikor Hitler színre lépett, ráadásul az első világháború okozta feszültség enyhülés nélkül feszült a rendszerben. Számos történész kedvelt szokása ellenére tévedés tehát az 1930-as évek Németországát a trumpi Egyesült Államokhoz hasonlítani. Ma sokkal nagyobb veszélyt jelent a demokrácia lassú eróziója, mint egy hitleri fordulat Amerika életében.
A tényt, hogy Trump számos előzőleg megkerülhetetlen normát megszeg vagy nem létezőnek kezel, olyan érzést kelt, mintha tényleg a demokrácia egzisztenciális krízisét élnénk át. Valójában az, hogy ezeket a normákat az elnök megszegi, nem feltétlenül antidemokratikus. A progresszív politikák is éppen az addigi íratlan normák ledöntésével alakítják a demokráciát. A jobboldali populizmus népszerűsége pedig mint az USA-ban, mint a többi nyugati demokráciában egy válasz az addigi centrista politika normacentrikus és fantáziátlan kormányzási módszereire, ami a 90-es és 2000-es éveket uralta. A normákhoz való visszatérés nem lehet egyszerre a megoldás és a probléma is.
A legrosszabbtól való félelem politikája melletti legerősebb érv talán éppen az, hogy mobilizálja a demokrácia védőmechanizmusait mind kongresszusi, mind állampolgári szinten.
Ez viszont a politikusok és aktivisták feladata, nem a tudósoké és újságíróké, ahogy az is téves lépés, hogy az ellenfelet fasisztának vagy autoriternek bélyegezzük. Valójában a mai jobboldali mozgalmak éppen a demokrácia egy direktebb formáját támogatják, például népszavazásokat követelve.
Persze a folyamatos félelem és készültség állapotában lenni, különösen, amikor nem áll fenn a valódi veszélye annak, hogy valakit bebörtönözzenek a nézeteiért, rendkívül izgalmas. Két évvel Trump megválasztása után azonban fennáll annak a veszélye, hogy elveszik a méltó ellenfél. A demokrácia intézményei és a demokraták által uralt törvényhozás ugyanis sikerrel fogták vissza Trump elnököt.
Fontos tehát helyén kezelni a Mueller-nyomozás eredményeit és elengedni azt a romantikus elképzelést, hogy folyton a legrosszabbra kell felkészülnünk. Sajnálatos, hogy az eredmény két évnyi delegitimációs próbálkozása után érkezett egy nagyon is legitim választási eredménynek, mert ez elterelte a figyelmet Trump elnök valódi problémáiról.
Szemlézte: Bálint Janka
