A fagyos diplomáciai kapcsolatok hallatán valószínűleg nem az Európai Unió jut eszünkbe először. És mégis, a „fagyos” kifejezés jellemzi legjobban a Franciaország és Olaszország között jelenleg fennálló viszonyokat. Sőt, ez a szó talán enyhe is a helyzet leírására – fogalmaz Daniel R. DePetris a The Spectator magazinban megjelent véleménycikkében.
Az olaszok tudnak makacsok lenni, ahogyan a franciák is. És hosszú idők óta először ez a makacsság kiemelten megmutatkozik, miközben a két kormány egymás torkának esett napjaink legfontosabb kérdései kapcsán. Az egyik oldalon Matteo Salvini és Luigi Di Maio olasz miniszterelnök-helyettesek találhatók, két elkötelezett nacionalista, akik a francia kormányra mint olaszellenes sznobok gyülekezetére tekintenek. A másik oldalon pedig ott van Emmanuel Macron francia elnök, egy centrista politikus, akit rendre felbőszítenek a populista olasz vezetők. Hiába szomszédos a két ország, ez mit sem változtat a hangulaton.
Di Maio igazán kihúzta a gyufát a franciáknál, miután nemrégiben Párizsba látogatott, hogy a sárgamellényes tüntetők vezetőivel találkozzon. A sárgamellényesek az a decentralizált, alulról szerveződött mozgalom – bosszús nyugdíjasok, gyári munkások, és kisvárosi emberek –, akik az utcára vonultak, hogy kifejezzék nemtetszésüket a Macron által képviselt, elszigetelt politikai elittel szemben.
Az olasz populista kormány a sárgamellényeseket rokon lelkeknek és szövetségeseinek tekinti, míg a francia vezetés a demonstrálókat rendőrautókat gyújtogató anarchistáknak bélyegezte.
Az utóbbi hetekben Emmanuel Macron bocsánatkérő beszédek és adócsökkentés formájában helyezte üzembe meggyőzési technikáit, hogy megossza és legyőzze a tüntetőket, azonban nem volt könnyű dolga, hiszen több ilyen esemény alkalmával is kifütyülték és lehurrogták. Nem meglepő tehát, hogy az Élysée-palota ferde szemmel néz egy szomszédos ország fő tisztségviselőire, akik viselkedésükkel számukra rossz irányba befolyásolják a tüntetőket. Di Maio például egy fotót posztolt az Instagramra a Macron-ellenes tüntetőkkel, amelyhez ezt a megjegyzést fűzte: „Ez egy csodálatos találkozóról készült fénykép, az első a sok közül, ahol az országainkról, emberi jogokról, a környezetről, és a közvetlen demokráciáról beszélgettünk. A változás szele fúj az Alpok felett. Ismétlem, a változás szele fúj az Alpok felett”.
A franciák persze nem hagyhattak figyelmen kívül ilyen felháborító szavakat. Párizs visszahívta a római nagykövetet, amit Macron az olaszok általi francia belügyekbe való beavatkozásra adott megtorló válaszként indokolt. „Franciaország több hónapja folyamatos vádaskodások, alaptalan támadások és felháborító kijelentések célpontja” – áll a francia külügyminisztérium közleményében. „A legutóbbi események elfogadhatatlan provokációt jelentenek. Egy szövetséges és baráti nemzet tanúsít tiszteletlenséget népünk demokratikus akaratának kifejeződése ellen."
Ha a sárgamellényes incidens pusztán egy apró szépséghiba lett volna az egyébként virágzó és hibátlan francia-olasz kapcsolatokban, Macron valószínűleg eltekintett volna a szankcióktól. Azonban Di Maio párizsi látogatása a múlt héten már az utolsó eldördült lövés volt a két szomszéd retorikai háborújában, amióta az olasz populisták hatalomra kerültek. A francia és az olasz kormány korábban nézeteltérésbe került a bevándorlással, az uniós pénzügyi joggal, Líbiával, valamint a kontinens általános politikájának irányával kapcsolatban is.
Az óvodai szintű sértegetések valószínűleg nem segítettek a helyzeten. A jelen szituációban már az sem lenne meglepő, ha Salvini szabadidejében Macron fényképét célozná dartsozás közben. Hasonlóan viszonyul Macron is olasz kollégáihoz, miután egyértelmű, hogy az idei évben a fő prioritása a nacionalizmus kirekesztése az Európai Parlamentből. Mindezidáig a franciák többféle hagyományos diplomáciai csatornán keresztül fejezték ki elégedetlenségüket, azonban egyre jobban úgy tűnik, hogy a két kormány a gyerekes viselkedéssel érdemi diskurzus nélkül csak elbeszél egymás mellett.
Ha Macron még nem azzal tér nyugovóra esténként, hogy Salvini és Di Maio politikai karrierjének ellehetetlenítését tervezgeti (és vice versa), hamarosan bizonyára eljutunk ehhez a ponthoz is. Mindhárom érintett hagyja, hogy a személyes vitájuk következtében egy igen fontos bilaterális kapcsolat elmérgesedjen. A jövő rajtuk áll: vagy visszavesznek az egójukból és megegyezésre törekednek, vagy mindaddig folytathatják a marakodást, míg valamelyik fél megbízatása meg nem szűnik – véli a cikk szerzője.
Szemlézte: Balogh Zita
