Egy évszázaddal ezelőtt ért véget az első világháború Európában. A fegyverszüneti megállapodás délelőtt tizenegy órakor lépett hatályba – a tizenegyedik hónap tizenegyedik napján tizenegy órakor – egy szimbolikus emlékeztetőként arra nézve, hogy az európai civilizáció milyen közel került a visszafordíthatatlan pusztuláshoz. A Nagy Háborúban legalább 9 millió katona hunyt el, és további 10 millió sebesült meg, a világégés következményei pedig velünk maradtak évtizedekre nézve – írja a National Review.
Minden egyes háború sajátos lenyomatot hagy a kollektív emlékezetben. Rengeteg európai számára a háború szimbólumává a lövészárok vált. 1914 és 1918 között az antanthatalmak és Németország lövészárkok labirintusában néztek szembe egymással, amelyek csaknem négyszáz mérföldön át húzódtak párhuzamosan a La Manche csatornától Belgiumon és Franciaországon át egészen a svájci határig. Ezekben a nedves, gyakran patkányok és tetvek lakta alagutakban töltötte a katonák nagy része a háborút, az ellenséges lövészárkok között pedig a „senki földjeként” emlegetett szögesdróttal keretezett elhagyatott terület feküdt.
Az első világháború és utóhatásai kiábrándultságot, kulturális pesszimizmust és pacifizmust generáltak a győztesek között, az igazságtalan békeszerződések pedig bosszúvágyat szítottak a vesztesek körében.
A háború birodalmak összecsapásaként indult és ideológiák harcaként ért véget. Az egyik a demokratikus, liberális internacionalizmus volt, Woodrow Wilson vezetésével, akinek a népek önrendelkezési jogára vonatkozó doktrínája a 20. század legmeghatározóbb tételévé vált. Mint azonban jól tudjuk, a konfliktus szabadon eresztett két ideológiai démont is: a forradalmi marxizmust és a nemzetiszocializmust. Valószínűleg ez a végkifejlet elkerülhetetlen volt a háború okozta civilizációs összeomlás tükrében, a legtöbb politikai ideológia ugyanis gyakran hamis ígéretekkel a világ újjáépítését, és a holnap jobbá tételét tűzi ki célul.
Azonban a nagy háború vonatkozásában mindenképpen meg kell emlékeznünk jelentős pozitív örökségéről is, amelynek középpontjában egy amerikai állt, akit 1928-ban meg is választottak az Egyesült Államok harmincegyedik elnökének. Herbert Hoover 1914 nyarán, a háború kitörésekor sikeres amerikai bányamérnökként dolgozott Londonban, mikor a kontinensen való harcok első heteiben a német hadsereg Franciaországgal a célkeresztben áttörtetett a semleges Belgiumon. A kicsiny ország élelmezés tekintetében nagyrészt importált élelmiszerekre támaszkodott, azonban a németek szorító gyűrűjében és a brit tengeri blokád következtében a lakosságot éhínség fenyegette.
Az amerikai nagykövet, valamint a harcoló brit és német kormányok jóváhagyásával Herbert Hoover – abban az időszakban egy semleges ország állampolgáraként – 1914 októberében létrehozta a Commision for Relief in Belgium (CRB) humanitárius segítségnyújtó szervezetet abból a célból, hogy élelmiszert vásároljon, szállítson és osszon a megszorongatott belga civilek számára. Eredetileg senki nem gondolta, hogy a humanitárius misszió pár hónapnál tovább tart majd. Azonban ahogyan a nagy hadseregek összecsapása a nyugati fronton patthelyzet kialakulásához vezetett, a belgiumi segítségnyújtás precedens nélküli vállalkozássá vált a történelemben: amelynek keretében egy egész nemzet éhhaláltól való szervezett megmentését valósították meg ellenséges megszállás alatt, egy háborús konfliktus kellős közepén.
A háború folyamán Hoover és segítőtársai óriási kihívások ellenére is sikeresen szolgáltattak élelmiszert 7 millió belga, valamint 2 millió francia civil számára, akik a német megszállás alatt éltek közvetlenül a frontvonalak mögött. Mindezen erőfeszítések közben a nemzeti hőssé vált Hoover fizetés nélkül dolgozott, és egy új erőtényezőt alkotott meg a globális politikában: amerikai jótékonykodást humanitárius segítségnyújtó projektek keretében.
Amikor az Egyesült Államok 1917-ben belépett a háborúba, Hoover visszatért az öreg kontinensről Amerikába, hogy az újonnan felállított U.S. Food Administration élelmiszerügyi igazgatóságot irányítsa, miközben a belgiumi segítségnyújtást továbbra is távolról felügyelte. Amikor 1918 novemberében véget ért a háború, Wilson elnök újból Európába küldte Hoovert, hogy felügyelje az élelmiszer-elosztást a háború, az éhség, és a járványok sújtotta kontinensen. Miközben Wilson és a szövetséges vezetők a párizsi békék felvázolásán dolgoztak, Hoover több millió, húsz különböző nemzethez tartozó ember élelmiszerellátását szervezte meg. Lengyelországban például az élelmiszersegélyt nyújtó American Food Administration (ARA) működése csúcsán 1.3 millió gyermek mindennapi étkezését biztosította.
Hoover széleskörű tevékenysége azonban nemcsak az éhínség árnyát tudta távol tartani: technikai tanácsadói csapatokat küldött a születő csehszlovák, jugoszláv, lengyel és osztrák kormányok támogatására, valamint tevékenyen részt vett a dunai folyómeder kereskedelmi célra történő újranyitásában. Ügynökei révén a sziléziai szénbányászat fellendítésében is szerepet vállat.
A versailles-i békeszerződések aláírása után az ARA nem kormányzati szervezetté alakították át, Hoover további vezetése alatt. 1921 és 1923 között a segítségnyújtó szerv egy masszív élelmezési segélyprogramot valósított meg a középkor óta a legnagyobb éhínséggel sújtott Oroszországban, ahol sok millióan a túlélést köszönhették az élelmiszer-szállítmányoknak. Oroszországi tevékenysége csúcsán Hoover és szervezete naponta 10 millió embert látott el élelemmel.
Mindent összevetve, Herbert Hoover 1914 és 1923 példátlan mértékű humanitárius segítségnyújtási programot valósított meg. Ezalatt a majdnem tízéves időszak alatt a CRB, az ARA és számos egyéb kormányzati és civil szervezet közel 34 millió tonna élelmiszert szállított a háború sújtotta nemzetekhez, a támogatás mai valutában számolva 60 milliárd dollárt tett ki. A vállalkozás legnagyobb részéért Hoover volt a felelős, akinek ezáltal emberek tízmilliói köszönhetik az életüket. Munkásságát értékelve sokan mondták róla, hogy Hoover több emberéletet mentett meg, mint előtte bármely más személy a történelemben.
A globális jótékonykodás úttörő cselekvés volt. Hoover segélyezési munkásságát olyan nemzetközi segélyező szervezetek előfutárának tekinthetjük, mint a Save the Children, vagy az Orvosok Határok Nélkül.
Hoover és munkatársai természetesen nem voltak egyedül. Az első világháború alatt és után amerikai állampolgárok ezrei utaztak Európába önkéntes missziók keretében. A Vöröskereszt, az üdvhadsereg, és a Rockefeller Alapítvány szintén jelentős hozzájárulásokat tettek a háború sújtotta Európa rehabilitációjához. Az 1914-18 közötti időszak horrorjai közepette mély és tartós törekvés formálódott ki a szenvedés enyhítésére és a háború okozta sebek gyógyítására, amely a gépfegyverek november 11-i elcsendesedése után is kitartott.
Néhány évvel ezelőtt, Peter Viereck amerikai történész úgy fogalmazott, hogy az első világháború „az emberiség történetének legrosszabb katasztrófája volt”. Ebben az évben, az első világháború lezárásának századik évfordulója alkalmából ideje fontolóra vennünk a totális háború sokkoló költségeit és pusztító következményeit. Emlékezzünk az elismerésre méltó humanitárius munkára, amelyet Herbert Hoover és társai hívtak életre egy évszázaddal ezelőtt. Ezek az erőfeszítések szintén alakították – jobb irányba – világunkat, valamint a Nagy Háború olyan örökségeként szolgálnak, amelyből megbékélést és inspirációt meríthetünk.
Szemlézte: Balogh Zita
