A politikai korrektség helyes értelmezésére hívja fel a figyelmet David Masciotra az American Conservative-ban.

Kevés kijelentés talál manapság olyan lelkes fogadtatásra, mint ez: „Nem vagyok politikailag korrekt”, és kevés az, ami ennyire semmitmondó.

Egy a The Atlanticban nemrég publikált felmérés szerint az amerikaiak 80 százaléka szerint a politikai korrektség probléma. Nem csoda a széles körű ellenérzés, hiszen senki sem támogatja nyilvánosan a politikai korrektséget. A többség számára a kifejezés egyet jelent az őszintétlenséggel.

Ráadásul a kifejezés pontos definícióját sem övezi egyetértés. Donald Trump a politikai korrektséggel való szembenállását az elnökségébe is beépítette, míg Jonathan Chait, a vezető liberális újságíró gyakran kritizálja az „egyetemek politikai korrektségét”. Feltételezhetjük, hogy a PC mást jelent  Trump és az Obama-párti Chait számára.

A szemantikai zavar ködétől rövidlátó amerikaiak a közbeszéd lealacsonyítását kockáztatják, ahányszor megvitatják vagy kigúnyolják a politikai korrektséget. Pedig a pontos definíció fontos lenne a fogalommal közeli kapcsolatban álló baloldal számára éppúgy, mint a jobboldalnak, hiszen a PC-vel való radikális szembenállás a tiszteletteljes párbeszéd minden feltételét lerombolja.

Hosszú évek nyelvészeti hadviselése után felmerül a kérdés: mit is jelent pontosan a politikai korrektség?

Számtalanszor hallhatjuk a „hópehely generáció” konzervatív kritikáit. A szerző szülővárosában nemrégiben el akartak távolítani egy falfestményt az Indiana University egyik terméből, mert az a Klu Klux Klánt is ábrázolta az állam történetének részeként. Ha egy ilyen ábrázolás tabu, akkor természetesen nincs helye a politikai korrektségnek az USA-ban. Azok a tizenkilenc évesek, akik nem tudják elviselni a Klu Klux Klán látványát, nem érettek a felnőttkorra. Mit tegyünk viszont akkor, amikor a kegyetlen és vulgáris hangok összekeverik a politikai korrektséget az alapvető emberi tisztességgel?

A szerző felesége fejlődési rendellenességgel rendelkezőkkel dolgozik. Minden kliense elítéli a retardált szó használatát, pedig a szót néhány évtizede mint szakszót is használtuk. Mégis, Ann Coulter kétszer is alkalmazta a szót olyan politikusok leírására, akiket nem tartott intelligensnek, és Donald Trump a 2016-os kampány során gúnyt űzött Serge Kovalevskinek, a New York Times riporterének testi fogyatékosságából. A szavazók 83%-a állította később, hogy Trump kegyetlen gúnyolódása zavarta őket, de az elnök sose kért bocsánatot, láthatólag beépítve a tettet a politikai inkorrektséget felkaroló stílusába.

Ha tehát a fogyatékkal élők teljes emberségének megerősítése és a degradáló kifejezésektől való tartózkodás a politikai korrektség része, akkor a gondolat igenis védelmet érdemel. Egyesek érvelhetnek úgy, hogy a másik ember tisztelete apolitikusnak kellene maradnia, de világosan látszik, hogy a legalávalóbb tettek is politizálódnak a PC-ellenes kampány zászlaja alatt.

Kétségtelen, hogy jogos a túlérzékenység kritikája, de az ellenszer nem keményszívű érzéketlenség. Nem minden politikai korrektségért fellépő aktivista cselekszik rossz szándékból. A baloldal néhány elvakult követelése ellenére folyik egy széleskörű diskurzus az elfogadható közbeszédről. Néhányan még vissza tudnak emlékezni arra, amikor az n-betűs szó vagy más etnikai gúnynevek használatban voltak, pedig az ezektől való megszabadulás javította a közbeszéd minőségét, hiszen növeli az esélyét annak, hogy polgártársainkat tisztelettel szólítjuk meg és kezeljük.

A „hópehely” vagy „bigott” szavakkal való dobálózás helyett a figyelmes progresszíveknek és konzervatívoknak a középúton kellene haladniuk, hogy közösen határozzák meg, milyen fajta beszéd legyen elfogadható vagy elfogadhatatlan. Nincsen aranyszabály, ezért különös figyelmet érdemel minden eset. És amire a legnagyobb szükség van, az felszabadulás a politikai korrektség legfullasztóbb formájából – a törzsi jellegű igazodásból a pártpolitikai törésvonalakhoz.

Szemlézte: Bálint Janka