Itt az ideje, hogy Karl Marx nyugati csodálói szembenézzenek azzal a horrorral, amelyet Marx politikai öröksége hagyott a világra – írja Russell A. Berman a Politico európai kiadásában megjelent véleménycikkében.
Kétszáz évvel a születése után Karl Marx továbbra is politikai konfliktusokat okoz. Marx születésének 200. évfordulója alkalmából egy, a kommunista Kína által adományozott szobrot avattak a németországi Trierben, a filozófus szülővárosában, a rendezvényen pedig Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke is beszédet mondott, ami heves tiltakozást váltott ki a kommunizmus elítélői és kárvallottjai részéről.
Közel 30 évvel a berlini fal leomlása és a Szovjetunió összeomlása után még mindig sokan dicsőítik Marxot, és nem csupán a megmaradt kommunista országokban, hanem – ami sokkal zavaróbb és meglepőbb – a nyugati értelmiség köreiben is. A szerző szerint Marx csodálói elfelejtették, hogy a kommunizmus atyjának is tekintett filozófus nézetei számos brutális diktatúra megalakulásához és több mint százmillió (!) ember halálához vezettek.
A szerző kiemeli, Marx műveiben különösen zavaró azok egysíkúsága és elfogultsága. A filozófus kizárólag az általa leírt „Igazságot” tekinti biztosnak. „Minden eddigi társadalom története osztályharcok története” – kezdi Marx a Kommunista Kiáltványt. A filozófus örökösei és követői ezt a magabiztosságot használták, amikor a halálba küldték politikai ellenfeleiket.
Túlzott önteltsége miatt Marxnak nem volt valódi érzéke a politikához, vélhetően ezért ígérte meg az állam „eltörlését”, amit egyébként is csak a „burzsoázia végrehajtó bizottságának” tekintett. A gyakorlatban viszont a kommunizmusnak köszönhetően alakult ki az a nomenklatúra, amely – miközben az egyenlőségről hazudott a tömegeknek – diktatórikus privilégiumokra tett szert.
A marxizmus valódi politikai öröksége nem az állam eltörlése lett, hanem annak kiterjesztése, valamint a marxista elit társadalom fölé emelése. A kommunisták egyszerűen elhanyagolhatónak és nyomorúságosnak tekintették az embereket – jegyzi meg a szerző.
A hatalom marxista szemlélete sohasem az egalitárius társadalom eléréséről szólt, sőt, éppen ellenkezőleg, a marxizmus egy olyan társadalmi és politikai eszköz volt, amelyet használva a kommunista párttagok és gengszterek megszerezhettek egy ország feletti hatalmat, illetve annak teljes vagyonát.
A szerző kiemeli, hogy a marxizmus számos egyéb dolog mellett a vallást és a filozófiát is elvetette. Marx mindenáron társadalmi változást akart, és ebben gátnak tekintette mind a vallásokat, mind a filozófia tudományát, mivel ezek teret hagynak az erkölcsi megfontolásoknak, amelyekre Marx elhanyagolhatóként gondolt.
Ahogy azt Hannah Arendt is megjegyzi A totalitarizmus gyökerei című művében, a kommunizmus egy olyan transzformációs kísérlet volt, amely erőszakos, rendszerszintű változtatások útján kísérelte meg létrehozni az „új embert”. A kommunista diktatúráknak pedig nem számított, hogy milyen sok szenvedést és károkat okoztak ezzel a kísérlettel a társadalomnak.
Tévedhetetlenség, totalitarizmus és az etika elvetése – a szerző szerint így foglalható össze Marx politikai öröksége, melynek eredményeként a kommunisták egykor a fél világnak okoztak szenvedést. Azonban Marx védelmezői mind a mai napig ragaszkodnak a „jó Marx” illúziójához, állítva, hogy nincs kapcsolat Marx tanai és a kommunizmus bűnei között; miközben mindenhol, ahol a marxi eszmék dominálták a munkásmozgalmakat – a többi reformmozgalom elnyomásával és a szakszervezetek átverésével – a munkásosztály mindig rosszabbul járt.
Marx közel sem az egyetlen olyan 19. századi gondolkodó volt, aki társadalmi kérdéseket feszegetett. Ha a bolsevik forradalom viszont nem sajátította volna ki őt és állította volna be ideológiai példaképnek, hogy igazolják azt a több évtizednyi terrort, amit a bolsevikok vittek végbe Oroszországban, Marxra aligha emlékezne a történelem.
A szerző a Stanford Egyetem professzora és a Hoover Intézet kutatója.
Szemlézte: Istrate Dominik
