Ha az amerikai politikai olyan teniszmeccsé vált, melyben egyik fél sem a labdát nézi, mennyi érdeklődést vonzanak majd a republikánusok és a demokraták a jövő játszmáiban? Vajon Donald Trump csak szavak szintjén tud szólni a vidéki Amerikához, vagy képes lesz betartani az ígéreteit? Thomas Edsall, a New York Times vendégszerzője és Henry Olsen politikai elemző vitatják meg az amerikai pártok problémáit és a Trump-jelenséget.

Hogyan győzhetett Donald Trump?

„Trump megtalálta azokat az embereket, akiknek szeretetre és odafigyelésre van szükségük” – kezdi Olsen – „és ők viszontszeretik őt.” Ez egy vidéki, kékgalléros réteg, akiket súlyosan érintett a 2008-as válság, és akik féltik a munkahelyeiket a bevándorlóktól meg a hirtelen piaci változásoktól.

Edsall szerint valójában interakcióról beszélünk: nem csak arról van szó, hogy Trump ügyesen talált magának egy nagy szavazói bázist, de a demokraták is sokat tettek azért éveken keresztül, hogy ezt a bázist elidegenítsék maguktól – bár eredetileg demokrata szavazók voltak. „A Demokrata Párt gazdaggá, tanulttá és kozmopolitává vált – régen nem egészen ez volt a helyzet” – állítja. Ezen kívül a demokraták elkezdte begyűjteni a kisebbségek és bevándorlók szavazatait, ami még távolabb sodorta őket azoktól, akik most Trumpra szavaztak. Ezalatt az idő alatt a Republikánus Párt az olyan fehér amerikaiak pártjává transzformálódott, akik „ostrom alatt állónak” tekintik magukat.

A választási ígéretekről

„Trump azon képessége, hogy megszólítsa ezeket a szavazókat, jegyet jelentett neki a Fehér Házba. Az viszont korántsem biztos, hogy a republikánusok meg is tudják tartani ezeket a szavazókat” – vált témát Olsen. Annak idején Reagan is figyelmeztette a republikánusokat, hogy a munkásosztálybeli szavazókkal törődniük kell. Olsen szerint a párt politikája erre jelenleg nem alkalmas, mert platformjuk teljes egészében indirekt intézkedésekből (például adócsökkentésből) áll, azonban itt direkt beavatkozásra, mondjuk fizetéskiegészítésekre lenne szükség. „A munkások igényeinek figyelembevétele nélkül nem számíthatnak hosszú távú támogatásra.”

Hogy mennyire váltja be Trump az ígéreteit, az már a jövő zenéje Edsall szerint. Megragadhat az ígéretek retorikai vagy szimbolikus teljesítésénél. Abban egyetértenek, hogy utóbbi esetben – ismét – nagy lehetőséget hagynának ki a republikánusok. Hetven évük volt felépíteni egy biztos szavazói tábort a munkásosztályból, de mindig egy olyan agendát állítottak össze, amivel pont azok ellen dolgoztak, akik rájuk szavaztak. Edsall a demokraták gyengeségeit sem felejti el megemlíteni: lehet, hogy a republikánusok szenvedtek a munkások szavazatainak megtartásával, de a demokraták eközben képtelenek voltak profitálni ebből a gyengeségből.

A demokrata-deficit és a republikánus-reform

Olsen egy érdekes pontot hoz fel a kommunikációval kapcsolatban: véleménye szerint, ha a demokraták ki akarják terjeszteni a koalíciójukat, át kell gondolniuk, mit akar hallani egy „mérsékelt konzervatív”. A demokrata retorika általában a gazdagok megadóztatásáról szól, ami szerinte nem szerencsés. Felemleget egy republikánus kormányzót, a Scott Walkert, aki az elitellenes szólamok helyett a középosztályt sújtó adókat csökkentené, hogy a társadalom egyik legtöbbet dolgozó rétegén keresztül érjen el növekedést. „Ő a jövő a szavazók számára. Látsz valakit a demokrata oldalon, aki ilyesmit művelne?” – teszi fel a kérdést Edsallnak.

Akad néhány kormányzó a demokraták között is, akiket Edsall biztatónak tart, de összességében „nem vagyok optimista a Demokrata Pártot illetően” – mondja. „A kihívás, hogy összetartsanak egy soketnikumú koalíciót, a csúcsán egy kulturálisan liberális, relatíve gazdag, fehér kozmopolita vezetőséggel, egyenesen ijesztő.”

Edsall ugyanakkor nem lát hosszútávú dominanciára esélyt egyik párt részéről sem. „Trump múló tünemény” – állítja. A bevándorlás korlátozásának ígéretével nyerhetett 2016-ban, de véleménye szerint az olyan hosszútávú gazdasági újjáépítéshez, amit be lett ígérve, az olyan Goldman-Sachs bankárokra is szükség lesz, akiket Trump maga utáltatott meg a szavazóival. Okfejtésében kitér a Demokrata Párt belső struktúrájának változatlanságára is. Míg a republikánus tábor Reagantől Trumpig bezárólag rengeteg különböző figurát állított a rivaldafénybe, és többször átalakította a belső összetételét, a demokraták elmulasztották ezt megtenni, helyette megint előhúztak egy Clintont a kalapból. „Vár rájuk egy kis aknamunka, ami nagyon fájdalmas lehet” – figyelmeztet Edsall.

Olsen szerint a republikánus oldalnak most a gondolkodását kell átállítania. A legtöbben közülük a Trump-győzelmet valójában Clinton-elutasításnak tartják. „Most úgy gondolják, hogy van egy véletlen többségünk, amit felhasználhatunk a régi agenda keresztülnyomására.” Arra figyelmeztet, hogy az efféle vakság „durva ébredéssel” érhet véget 2018-ban, ha a párt képtelen lesz megnövelni a többségét a Szenátusban. Olsen ad néhány ajánlást a Republikánus Párt részére: szerinte elsőként nem ártana élesíteniük az emberek valós igényei iránti érzékeiket, és megfogalmazni egy üzenetet a legfiatalabb szavazói körnek. Ennek a szavazói körnek a többsége fiatal afro-amerikaiakból és latinókból áll, akik nem tudtak főiskolára menni, és gyakran munkanélküliek. A gazdagok megadóztatását végre elfelejtve és adókedvezményeket nyújtva az alsó-középosztálynak, rengeteg, gazdasági szempontból sérülékeny fiatal szavazót nyerhetnének maguknak.

Megbomlik-e a kétpártrendszer?

Bár Odsall egyetért az ajánlásokkal, szerinte a szavazótáborok közti szakadékot legjobban egy harmadik oldalról érkező jelölt tudná jól betölteni. A probléma ezzel az, hogy „az egész rendszer a kétpárti struktúrára van beállítva” – véli. Pénzügyileg egy kívülálló félnek minimum milliárd dollár kezdőtőkére lenne szüksége ahhoz, „hogy egyáltalán pályára tudjon állni”. Ez persze már eleve egy milliárdost feltételez.

Olsen ezzel szemben azzal érvel, hogy egy pártoktól független harmadik fél bevonása a versenybe Trump megválasztása után még elképzelhetetlenebb, mint előtte. „Hacsak nem ütne be olyan hatalmas gazdasági válság, hogy a választók mindkét régi pártot teljesen felelőtlennek vagy elérhetetlennek látnák, addig nem történhet meg. Egyelőre pedig nem mutatkoznak jelei annak, hogy errefelé haladnánk.”

Szemlézte: Szegőfi Ákos