Vajon tényleg vége az amerikai huszadik század második felét meghatározó konzervatív mozgalomnak? − teszi fel a kérdést Matthew Continetti a National Review-ban.

Continetti a National Review-ban arról ír: különös dolog úgy tanítania a konzervatív mozgalom történetét a mai diákoknak, hogy azok már a reagani időkre sem emlékeznek. Úgy tudta összefoglalni a mozgalom történetét, hogy annak van eleje, kiteljesedése és vége. De mi jöhet utána?

Az amerikai konzervatív mozgalom történetének William F. Buckley, a National Review megalapítója volt a legfontosabb szereplője. A lap körül olyan szerzők gyülekeztek, mint a klasszikus liberális Milton Friedman és Hayek, a tradicionalista Richard Weaver és Russel Kirk, vagy épp a többségi elvet hirdető, konstitucionalista Willmoore Kendall. Az 1955 óta létező lap meghatározó volt az új amerikai konzervativizmus kialakulásában.

Őket követte a neokonzervatív nemzedék, a Public Interestben és Commentary-ban publikáló Irving Kristol és Norman Podhoretz. Az értelmiségi elit köré társadalmi bázis szerveződött a hatvanas-hetvenes évek ellenkulturális mozgalmaival szemben álló tömegek, és a vallásos keresztény konzervatív rétegek részvételével.

Barry Goldwater vonalas konzervatív politikája még vereséget szenvedett az 1964-es elnökválasztáson, de aztán Nixon, majd különösen Ronald Reagan 1980-as elnökválasztási győzelme sikerre vitte az amerikai jobboldalt.

A 21. század második évtizedében, Barack Obama nyolc évnyi elnöksége után viszont belső harcokat folytat a jobboldal számos áramlata. Megvannak még a neokonzervatívok, de léteznek a tradicionalista paleokonzervatívok is. A libertáriusoktól a jobboldali populistákig és az alt-right radikálisokig terjed a sokszínű spektrum.

„A világháború utáni amerikai konzervativizmus intellektuális elitmozgalomként indult el, tömegbázis nélkül. A hidegháború utáni korszakot követően viszont egy tömegmozgalommá vált, az elit támogatása nélkül” − írja Continetti.

A hidegháború idején az antikommunizmus, a Szovjetunióval való szembenállás összekötötte a konzervatív mozgalmakat. Reagan idején egymásra talált a konzervatív elit és a tömegek hangja. De a kommunizmus bukásával megszűnt ez az összetartó erő. Ma a radikális iszlám tűnik hasonló ellenfélnek, de ez ellen nem szerveződik erős szellemi koalíció − ahogy a kommunizmussal szemben a radikális iszlámnak nincsenek progresszív-szekuláris rajongói sem Amerikában.

Continetti nem tudja megjósolni a konzervatív mozgalom jövőjét. Amikor Buckley megalapította a National Review-t, a konzervatív világ egy formátlan, homályos massza volt, ebből épült ki aztán a baloldali-liberális mozgalommal versenyképes új amerikai jobboldal. Obama győzelmekor temették a konzervatív mozgalmat − de aztán jött a Tea Party mozgalma. Most a szerző szerint belső harcok, ellenségeskedések, központi szervező erő hiánya jellemzi az amerikai konzervatív mozgalmat. De ez bármikor gyorsan megváltozhat.

GR