Marco Rubio friss nyilatkozatával, amelyben szándéknyilatkozatot tesz a republikánus elnökjelölt támogatása mellett, illetve Paul Ryan házelnök valószínű „asszimilációjával” lezárul az amerikai jobboldal polgárháborúja, állítja Ross Douthat, a New York Times konzervatív szerzője. A publicista ennek apropóján saját korábbi, tévesnek bizonyuló jóslataira reflektál és a republikánus vezetők Donald Trump melletti lehetséges szerepeit keresi.

Douthat szerint a republikánus elit már Trump népszerűvé válása előtt lényegében polgárháborúban állt − ez lényegében a gyűlölt „establishment” és a rettegett bázis közötti szembenállást képezte le és praktikusan a jobbközép és a radikális Tea Party politikai konfliktusában nyilvánult meg. Ez az egyik oldalon a hivatalos pártvezetést, míg a másikon a párt aktivistáit, médiaszemélyiségeit és feltörekvő politikusait jelentette. Ebben a háborúban versengő vezetőket, tiszta harcvonalakat és kemény, harcias, sértő retorikát találhattunk. 

Ebben a háborúban viszont a csatazaj ellenére, sokszor közel azonosak voltak a két oldal szakpolitikai preferenciái, ha egyáltalán voltak ilyenek − állítja a publicista. A pártelit kozmopolitább, kompromisszum-vezéreltebb pártot szeretett volna, míg a bázis társadalmi ügyekben konzervatívabb, harciasabb csoportosulásban látta a jövőt. Ennek ellenére számos ügyben a harc Douthat szerint éppen a harc módjáról szólt, és ez a küzdelem számos mélyebb konfliktus felszínre törését akadályozta meg.

Trump Douthat értelmezésében éppen ezeket hozta felszínre. A populista és nacionalista, elvekre és doktrínákra fittyet hányó hozzáállás és a korábbi háború mindkét oldalán sokszor osztott szakpolitikai javaslatok magukkal hozták a rombolás lehetőségét. Ennek ellenére a szerző korábban hibásan azt gondolta, hogy a bázis és a pártelit is ellen tud majd állni Trump ideológiai csomagjának és megosztó személyiségének, illetve szükség esetén egyesülni is tud ellene. Ez viszont végül csak néhány helyen, például Wisconsinban valósult meg – a nemzeti szinten az egységesülés helyett a zavar uralkodott. A koordinált cselekvés az egyének, a csoportok és a pénzügyi támogatók szintjén is elmaradt.

A zavar és a cselekvésképtelenség mellett sokan flörtöltek Trump jelöltségének gondolatával, normalizálni igyekeztek a fejleményeket és végül elfogadták azt. Mindezt pedig olyan figurák sokasága tette meg, akiknek saját elköteleződései korábban a Trump-pártisággal összeegyeztethetetlennek tűntek − emlékeztet a szerző, aki szerint ez a feladás polgárháború mindkét oldaláról egyre több szereplőt érintett. Eleinte rádiós és televíziós személyiségek, aztán Jeb Bush, John Kasich és Marco Rubio kudarcaival a pártelit kompromisszumkereső figurái, más okoknál fogva pedig radikális politikusok is Trump mellett döntöttek.

Tagadhatatlan ugyan, hogy sokan hataloméhségtől és ambíciótól hajtva a célszerűség okán tértek át a „trumpizmusra” – sokan viszont csak jó alternatívának látták ezt ahhoz, hogy ne a „másik fél” nyerje meg véglegesen a már zajló jobboldali polgárháborút – állítja Douthat, aki szerint tehát az egymás közötti kis különbségek nárcisztikus felnagyítása vette rá a párt bázisát és elitjét is egy olyan erő előtti önfeladásra, amelyet számtalan okuk volt ellenezni.

Így történhetett meg az, hogy a saját nyolcvanas években kialakított dogmáitól régóta szabadulni képtelen párt hirtelen egy olyan jelölthöz menekült, aki a hagyományos konzervatív vízióra a megvetéssel határos közönnyel tekint.

Douthat úgy véli: saját korábbi elemzéseiben felülbecsülte a konzervatív szereplők elvek melletti elköteleződését. Az újságíró ennek ellenére lehetségesnek tartja, hogy a „gyáva, elvtelen” lépések akár taktikailag hasznosnak is bizonyulhatnak egyeseknek a jobboldal tematizálásáért folytatott harcban és az is lehetséges, hogy Trump gondolatai egy választási vereség után képviselet nélkül maradnak.

De az is reális, hogy Trump győzelme egy egészen új korszak kezdetét hozza − ahogyan például az arab-muszlim invázió is pontot tett a hetedik századi Bizánc és Szászánida-dinasztia rivalizálására. „Kétségkívül akkor is sokan úgy gondolták, hogy a megszállók csak ideiglenes problémát jelentenek”, viszont végül „egy új vallás érkezett és maradt” – hangsúlyozza a New York Times szerzője.

Szemlézte: Zulik Ákos