A jelenleg 92 éves Henry Kissinger az Egyesült Államok legismertebb volt külügyminisztere és külpolitikai tanácsadója. A közbeszédben leginkább csak elismerősen szoktak róla nyilatkozni, mint nagy stratégáról. A helyzet azonban ennél jóval árnyaltabb. Greg Grandin The American Conservative honlapján megjelent írása szerint a Harvardon végzett tudós tevékenysége vetette meg a jelenlegi közel-keleti válság alapjait.
Henry Kissinger elutasítja az iráni atommegállapodást, mivel szerinte az egy fegyverkezési versenyt indíthat meg a szunnita Szaúd-Arábia és a síita Irán között, továbbá felboríthatja a régió hatalmi egyensúlyát. Greg Grandin szerint azonban nagymértékben maga Kissinger is hozzájárult a térség hatalmi egyensúlyának felborulásához, amit azonban nem igen szokták elismerni.
A tudós néhány a közel-keleti intézkedése jól ismert. Például az 1974-es ingadiplomáciája, amely igaz, hogy nagyban hozzájárult az arab-izraeli feszültségek csillapodásához. Az USA-t azonban Izrael vétójának foglyává tette a következő évtizedekre. 1975-ben úgy gondolta, hogy sikerült kialakítania egy Amerikának kedvező hatalmi egyensúlyt Irak és Irán között. Ezután felfüggesztette a kurdok támogatását, akiket addig az iraki vezetés destabilizálására használt. Kicsivel később a Szaddam Husszein vezette rezsim etnikai tisztogatásba kezdett a kurdok között. Egy kongresszusi vizsgálati anyag szerint ez a lépés még a fedett műveletek viszonylatában is messzemenően cinikus volt.
Az azonban már kevésbé ismert, hogy Kissinger Szaúd-Arábiával és Iránnal szembeni politikái milyen mértékben is járultak hozzá a régió radikalizálódásához. Ugyanis ezek a katasztrofális lépések vettették meg a napjainkban egyre elfajuló válság alapjait.
Az USA és Irán viszonya 1972-ben lett igazán szoros, amikor Kissinger javasolta a sah támogatását. Washington számára Teherán volt a biztosíték, hogy az amerikai befolyás megmarad a Perzsa-öbölben. Az éppen Délkelet- Ázsiából kivonuló amerikaiaknak bármit megért a sah a szövetsége, így az mindent megkapott, amit akart. Az amerikai fegyverek olyan mennyiségben áramlottak az országba, hogy 1976-ra Irán lett az amerikai fegyverek legnagyobb felvásárlója. Ezen felül a világon Iránban állomásozott a legtöbb amerikai katonai tanácsadó. 1977-re a sahnak volt a legnagyobb hadiflottája a Perzsa-öbölben, a legnagyobb légiereje Nyugat-Ázsiában és övé volt a világ ötödik legnagyobb hadserege. Azonban nem sokkal azután, hogy Kissinger leköszönt hivatalából, az iráni forradalom 1979-ben megsemmisítette a nehezen létrehozott szövetséget. Az ajatollah hatalomra kerülése és a teheráni túszdráma után Amerika az egyik legfontosabb közel-keleti szövetségesét veszítette el.
Sok szakértő és diplomata magát Kissingert tartja felelősnek a helyzetért. George Ball karrierdiplomata egyszerűen csak őrültségnek nevezte Kissinger Irán-politikáját. Maga Kissinger természetesen másképp emlékezik. 2007-ben Annapolisban egy kadét kérdésére Kissinger azzal indokolta a sah támogatását, hogy mivel Irán stratégiailag fontos helyen van, az ország védelme egybeesett az amerikai érdekekkel. A volt külügyminiszter azonban nem említi, hogy a támogatásból jutott a SAVAK-nak is, az amerikaiak által kiképzett brutális iráni titkosrendőrségnek. Ez a szervezet volt azt, amely tevékenységével leginkább hozzájárult a forradalom kitöréséhez. Az, hogy Kissinger rávette a Carter-adminisztrációt, hogy menedéket nyújtson a sahnak, már csak tovább rontotta a viszonyt. Végeredményben pedig az ajatollah sikeresen megörökölte a korábban felhalmozott fegyverzetet. Nem csoda, hogy Kissinger 2800 oldalas emlékirataiban kevesebb mint húsz oldalt szánt az iráni forradalomnak és az USA-Irán kapcsolatoknak.
Kissinger másik öböl-menti szövetségese a szunnita Szaúd-Arábia volt, amellyel 1975-ben az iránihoz hasonló fegyverszállítási szerződést írtak alá. Ekkoriban az USA már több mint egymilliárd dollárnyi szerződést kötött Rijáddal, amelynél többet csak Iránnal üzletelt. A szaúdiak az emelkedő olajbevételekből tudták fizetni a fegyverek tömegét. A „petrodollár” szó ekkor került be a köztudatba, New York-i befektetési bankároknak köszönhetően. Az amerikaiak úgy vélték, hogy a növekvő olajárak kölcsönösen előnyös üzleteket eredményezhetnek. Sokan azzal érveltek, hogy ezek majd megoldják az USA gazdasági problémáit. Keresletet teremthetnek a dollárral szemben, felpörgethetik a Vietnám után hanyatló védelmi ipart és az ország az egyre növekvő kereskedelmi deficitjét is fedezni tudja.
A dolgok azonban máshogy történtek, és a „petrodollár” minden volt, csak nem gyors megoldás. A magas energia árak majdnem egy évtizeden át visszahúzták az amerikai ipart, magas inflációt és magas kamatlábakat teremtve. A „petrodollár” üzlet azonban nem volt semmilyen kissingeri terv része, Kissinger leginkább csak az öböl-menti kőolajat akarta biztosítani. Annyira, hogy néha még sejkek megbuktatásán is álmodozott. Kissinger nem csak a különböző szerződések megkötésében vette ki a részét, hanem egy olaj árpadlót is javasolt, amely alá nem mehet az olaj ára. Ez amellett, hogy a szaúdiakat és 1979-ig Iránt védte, az amerikai olajvállalatoknak is garantálta a profitot.
Az 1970-es évek óta mindegyik kormány fontosnak tartotta fenntartani a Kissinger által kialakított szövetséget a Szaúdi-ház és Washington között. Ugyanis a közel-keleti kőolajat biztosítani kellett, mint ahogy ellensúlyozni a síita radikalizmust és a szekuláris nacionalizmusokat. Az a környezet, amely értelmet adott ennek a szövetségnek, azonban jócskán megváltozott. Ennek ellenére a fegyverkereskedelem, amelyet Kissinger beindított, továbbra is folyik az öböl-menti monarchiával. A New York Times szerint Szaúd-Arábia csak tavaly több mint 80 milliárd dollár értékben vásárolt fegyverzetet. Ezzel az összeggel Szaúd-Arábia többet költött, mint Anglia vagy Franciaország, és a világ negyedik legnagyobb fegyverpiaca lett. A Vietnám utáni időszakhoz hasonlóan a közel-keleti királyság most is jól jön az amerikai fegyveriparnak. A szaúdiak pénze ugyanis ellensúlyozni tudja a korlátozott védelmi költségvetés miatt kiesett bevételt.
Ha az nem lenne elég, hogy Kissinger nagyban hozzájárult a közel-keleti fegyverkezési verseny, a „petrodollár”-függőség, az iráni radikalizáció és a Teherán-Rijád konfliktus kialakulásához, van ennél egy nagyobb bűne is. Greg Grandin szerint a diplomatának az iszlamizmus megerősödésében is szerepe volt. Afganisztánban az 1973-as puccs után egy szekuláris, köztársaságpárti, de enyhén szovjetbarát kormány került hatalomra. Az USA-nak és Iránnak ez nem tetszett. Az Egyesült Államok Iránon keresztül próbálta meg rávenni a kormányt, hogy fejlesztési segélyekért cserébe adja fel szovjetbarátságát. Ezzel még sok baj nem lett volna. Mindeközben azonban az iráni titkosrendőrség, a SAVAK, pakisztáni párjával, az ISI-vel vallási radikálisokat kezdett támogatni Afganisztánban, hogy destabilizálja a hatalmat. Kissinger ekkoriban Pakisztán katonai támogatásának újraindítását támogatta. Hozzáférhető bizonyíték nincs, hogy közvetlenül Kissinger vette volna rá az iráni és pakisztáni titkosszolgálatokat Afganisztán destabilizációjára. Térségbeli tevékenysége azonban közvetetetten hozzájárult a dzsihádizmus fellángolásához. Irán támogatása, az újraindított katonai kapcsolatok Pakisztánnal, a szaúdi fegyverüzletek mind elősegítették a mostani helyzetet.
A korai '70-es években az iráni sah egy szovjet ellenes szövetséget próbált létrehozni a térségben, amelyet az USA természetesen támogatott. Ekkoriban a SAVAK és a CIA szorosan együttműködött. Ezen felül a titkosszolgálatok néha bevontak földalatti iszlamista csoportokat, akik ugyan szovjetellenesek voltak, de megvoltak a saját céljaik is. A SAVAK, a CIA és a pakisztániak tevékenyen részt vettek az 1973-as és 1974-es sikertelen fundamentalista puccsokban, úgymint a 1975-ös Panjshir-völgyi iszlám felkelésben. Ezek az események vetették meg a '80-as évek dzsihádjának alapjait.
A Carter-adminisztráció alatt Zbigniew Brzezinski tanácsára, 1979 júliusában az USA elkezdte a mudzsahedek katonai támogatását. Annak ellenére, hogy a két diplomata rivalizált, a tanács jól tükrözi Kissinger szellemét. Kissinger emberei közül egyébként többen továbbra is ott voltak a kormány közelében. A katonai segélyeket hat hónappal azelőtt kezdték eljuttatni a felkelőknek, hogy a Szovjetunió megszállta volna az országot egy iszlám felkeléstől tartva. Titokban, Pakisztánon keresztül azonban már régóta áramlottak fegyverek a dzsihádistákhoz. A radikális muszlimok támogatása még Kissinger alatt indult meg és a reagani évek alatt is folytatódott. A következményeit, amelyet mindenki jól ismer, azonban ritkán kötik a „jóságos professzorhoz”. Ezek az intézkedések elviselhetetlen nyomást helyeztek az amúgy is törékeny szekuláris afgán kormányra, továbbá megvetették a nemzetközi iszlamizmus alapjait. A destabilizált Afganisztán kiprovokálta az egy évtizedes szovjet megszállást.
Sokan mai napig ünneplik Carter és Reagan szerepét, hogy Moszkvát belerángatták a saját Vietnam-szerű háborújába. Afganisztán szovjet megszállása azonban egy katasztrófa volt, és nem csak Moszkva számára. 1989-ben, a kivonulás után a szovjetek egy összeomlott országot hagytak ott, egy rakás fundamentalista felkelővel, akik éveket dolgoztak együtt a CIA-val az ügynökség leghosszabb fedett műveletében. Napjainkban kevés komoly kutató hiszi, hogy a Szovjetunió tovább bírta volna, ha nem kellett volna megszállnia Afganisztánt. Ezenfelül Afganisztán hovatartozása kevesebb jelentőséggel bírt a hidegháború kimenetelében, mint ahogy Kuba, Irak, Angola vagy Vietnám. Kissinger azonban nem volt tisztában a Szovjetunió alapvető gyengeségeivel és összeomlásának elkerülhetetlenségével. Greg Gandrin szerint azok az életek, amelyeket Kissinger feláldozott különböző konfliktusokban, szemernyit sem változtattak a hidegháború végeredményén. Azok a közel-keleti beavatkozások, amelyeket Kissinger támogatott, mind totális katasztrófának bizonyultak hosszú távon.
Kissinger tevékenysége a Közel-Keleten az alábbiakban foglalható össze. Felpumpálta a sahot eszméletlen mennyiségű hadianyaggal és egyéb katonai támogatással, amelyből jócskán jutott titkosszolgálatának is, amely rendszeresen kínozta a demokratikus ellenzéket. Majd újrahasznosított petrodollárokkal felpörgette az Egyesült Államok hadiiparát, ez azonban egy közel-keleti fegyverkezési versenyt indított el. Emellett pedig a pakisztáni titkosszolgálaton keresztül feltáplálta az iszlám fundamentalizmust. Ezután jött az irániak és kurdok kijátszása Irakkal szemben, majd Irak és Irán kijátszása a kurdokkal szemben. Mindennek tetejébe pedig elkötelezte az USA-t, hogy megvédje Izrael területfoglalásait. Ezek az események összességükben a modern Közel-Keletet egy olyan csomóvá tették, amit még Nagy Sándor kardja se tudna kibogozni.
Pál Benedek
