2015. december 07. 09:24 - Danube Institute

Mire lesz jó a klímacsúcs?

parizs_klima.jpg

Robinson Meyer a The Atlantic oldalán megjelent cikkében a párizsi ENSZ-klímacsúcs egyik legégetőbb kérdéséről ír: lesz-e átfogó klímaszerződés? Barack Obama amerikai elnök egy olyan kompromisszumot vázolt fel, amely segíthet áthidalni a szerződés megkötését eddig akadályozó tényezőket.

Meyer szerint a párizsi konferencia igen jelentőségteljes problémát kíván megoldani. A világ 150 vezetője gyűlt össze, annak érdekében, hogy egy átfogó klímaszerződés megkötéséről tárgyaljanak, amely az első szignifikáns elem lenne a klímaváltozás elleni hosszadalmas küzdelem történetében. A kihívást az jelenti, hogy néhány ország, köztük az Egyesült Államok is egy kevésbé formális megoldást szorgalmaz, inkább az önkéntes elköteleződés felé hajlanak.

Franciaország célja a szerződés megkötése. François Hollande elnök egy sajtótájékoztatón hangsúlyozta, hogy szerződés nélkül semmilyen eszköz nem lenne a megállapodások betartatására. A fejlődő országok − amelyeket leginkább érintenek a klímaváltozás hatásai szintén ezt az álláspontot képviselik. 2011-ben a szélesebb nemzetközi közösség is vállalta a durbani egyezmény értelmében, hogy 2015-re rendezi ezt a kérdést.

Obama és kormánya azonban ellenzi egy szigorú jogi megállapodás megkötését, és inkább egy önkéntes jellegű megoldásért lobbizik, mivel az Egyesült Államokban sokan vannak, akiknek egy kötelező jellegű szerződés megkötése nem lenne érdeke: egy ilyen döntést a jelenleg republikánusok által dominált Szenátusnak kellene elfogadnia, akik kifejezték, hogy ez sohasem fogják megtenni.

A szerző véleménye szerint ennek fényében kérdéses, hogy mit is csinálnak valójában Párizsban, illetve hogyan fog az ENSZ egy olyan nemzetközi megállapodást létrehozni, amely nem szerződés, de közben mégis akként funkcionál?

Erre a dilemmára Obama kínált fel egy megoldást: véleménye szerint a megállapodás bizonyos részeinek lehetne jogi ereje. A célok és a kötelezettségek teljesítését önkéntes alapon vállalnák az egyes országok, a felülvizsgálati procedúra azonban lehetne kötelező jellegű, ezzel biztosítva az átláthatóságot és a szabályos időközönként elvégzett ellenőrzéseket.

Ha a közösség elfogadja ezt az opciót, végre megoldást találhatnánk erre a régóta fennálló, kelletlen problémára. Egy olyan megállapodás jöhetne létre, amely a folyamatokat megkötné, de a konkrét policy-t nem, ezzel egy szerződés-szerű egyezmény szabályozná az államok károsanyag-kibocsátásának csökkentését megcélzó feladatokat.

Korábban már voltak próbálkozások egy törvényileg kötelező erejű nemzetközi szerződés megkötésére. 1997-ben írták alá a Kiotói Egyezményt, amely 2005-ben elméletileg életbe is lépett, azonban a legtöbben bukásként könyvelik el. Egy olyan kötelező jellegű, felülről-lefelé irányított megközelítést alkalmazott, amelyben az ENSZ diktálta a célokat, a részes államok pedig csak igen nehezen tudtak megfelelni az elvárásoknak. A mostani megegyezés más taktikát írna elő: az államok önkéntes alapon, saját ütemben csökkenthetnék a káros anyagok kibocsátását. Ez az alulról felfelé építkező megoldás előnyösebb lenne Meyer szerint. Az államok megállapodhatnának anélkül, hogy szigorú kötelezettségeket kellene magukra venniük. „Ez talán nem hangzik túl nagy eredménynek, és biztosan nem elegendő a globális felmelegedés megállítására, de sokkal jobb, mint a jelenleg fennálló helyzet” – zárja sorait Meyer.

Rózsa Kitti

süti beállítások módosítása