Joel D. Hirst nemzetközi szakértő összefoglalta a Venezuelában uralkodó elkeseredett és visszafordíthatatlan állapotokat, amelyek a lakosság vállára nehezednek, elkerülhetetlenül a bukás felé sodorva egy egész civilizációt. A szerző korábban a nemzetközi ügyek munkatársaként tevékenykedett Washingtonban, kutatott az USA és Bolívia közötti kapcsolatok, valamint Venezuela integrációs mechanizmusainak ügyében. Emellett az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Hivatalát képviselte Ugandában, illetve korábban Venezuelában is.
Hirst szerint a turisták nagyot tévednek, amikor azzal nyugtatják magukat az ókori Rómát vagy Görögországot járva, hogy az élet természetes rendjét reprezentálják a bukás romjai. Nincs mit tenni az ellen, hogy a nyüzsgő, élettel teli és megannyi felbecsülhetetlen értékkel rendelkező társadalmak megállíthatatlanul eltűnjenek és maradandó nyomaikat a por lepje el. A szerző szerint kár azt gondolnunk, hogy „nincs mit tenni”, és ezek a dolgok elkerülhetetlenek, elkerülhetetlen a pusztulásba zuhanás.
A mai példa erre Venezuela, ami lassan és mindenki szeme láttára haldoklik, több mint 15 éve. A legnagyobb probléma az, hogy az ország saját magát hajszolja az öngyilkosságba és ez a folyamat később nem fordulhat át: nem képes talpra állni és felépülni romjaiból.
De vajon mik azok az okok, amelyek elindíthatnak egy ilyen pusztító folyamatot?
Hirst számára a leginkább figyelemre méltó jellemvonások a következők. A korrupció, amely beette magát az ország éltető elemei közé, miközben a nép szemében a bürokraták és választott vezetők alapvető tulajdonságát képezi a „korrupt” jelző. Az utálatból táplálkozó politikai stratégia, a törvény, amely csakis az uralom eszköze. A választások, amelyek arra szolgálnak, hogy egy újabb diktátor helyét szilárdítsák meg a rendszerben.
És mindezek mellett folyamatos, de hasztalan reménykedés tölt el sokakat, akik még elhiszik, hogy a következő jogszabály működni fog és mindent megváltoztat, majd a soron következő választás meghozza a szabadságot, és így tovább.
A szerző sikeresen tudott segítséget nyújtani Ugandában a 25 évig tartó polgárháború után, Maliban a demokrácia kiépítésében, azonban Venezuela esetét kudarcnak éli meg. Szomorúan szemléli otthagyott szeretteit, akik belesüppednek egy olyan világba, ahonnan nincs menekvés. Életének kedves színhelyeit már a szemét, a bűz és a nyomor borítja. A korábbi luxus apartmanokat koldusok lepték el, a lakosság éhezik; és elkeseredésében, hogy túlélhessen, tyúkokat nevel a valaha fényűző és csodálatos lakások teraszán. A víz természetesen szintúgy hiánycikk, az állami televíziók csatornáján „segítségképp” elmagyarázzák, hogyan lehet egy pohár vízzel mosni.
A korrupt kormányzat pedig folytatja a hitegetést és manipulációt, hogy egy kis kitartás kell még és minden jobbra fordul. A valuta értéktelen, az orvosok telefonfénynél operálnak érzéstelenítés nélkül, már ha van lehetőségük rá, hogy árammal rendelkező helyet találjanak. Antibiotikum nincs, mintha csak visszacsöppentünk volna az időben, a modern orvostudományok kezdetéig.
Hirst úgy érzi, a pusztítási folyamat lassan beteljesül, a nemzet szemében élő fény nemsokára kihuny. Semmi hős eposz utána nem marad, a világ pedig csak a megnyugtató hitbe temetkezik és karba font kézzel figyeli az önrombolást − hiszen ez az élet „természetes” rendje, nincs mit tenni, Venezuelának ütött az utolsó órája.
Szemlézte: Mészár Kata
