Danube Institute Blog

Obama megásta az idealizmus sírját

2020. december 09. - Danube Institute

obama1_2.jpg

Barack Obama volt amerikai elnök megtévesztő viselkedése és háborús uszítása megölte az első kampánya alatt ígért „remény és változás” eszményét. És ez nem is fog hiányozni – írja James Bovard, a The American Conservative szerzője.

H.L. Mencken már száz éve megírta, hogy az amerikaiaknak elege van a burkolt, zavarba ejtő, valóságtól elrugaszkodott idealizmusból. Kritikájával ekkor Woodrow Wilson elnököt illette, de mondandója szinte változatlanul ráilleszthető Obama örökségére is, hiszen Wilson óta ő hiteltelenítette el legjobban az idealizmust.

A Bush-korszak demagógiáját követően az „igen, képesek vagyunk rá” mottóval fémjelzett Obama-kampány meggyőző erővel söpört végig az amerikai társadalmon, elhitetve az emberekkel, hogy elnökként ő egymaga képes helyrehozni a kormányzat morális tündöklését. 2009-es beiktatásakor a demokrata elnök az alapító atyák idealista elhivatottságára utalt, a média pedig rögvest egy új politikai kor eljöveteléért örvendezett. Ezután gyakorlatilag az egész világ szentté avatta az új elnököt; mindössze 12 nap hivatalban töltött idő után Nobel-békedíjra jelölték, amit év végén meg is nyert. A rangos elismerés átvételét nem sokkal követte a bejelentése az afganisztáni katonák számának megháromszorozásáról. Obama elnöksége alatt összesen hét nemzet lebombázásáért volt felelős, a kritikát pedig a Nobel-díj által képzett védőburok bármikor képes volt lepergetni.

Obama idealizmusa hamar alkalmassá vált a szövetségi vétségek véka alá rejtésére. A holokauszt 2009-es emléknapján az elnök szónoklatában úgy fogalmazott, hogy „le kell küzdeni a csendet, mely a gonosz legnagyobb összeesküvőtársa”. Ironikus módon még aznap elvetette egy, az előző adminisztráció bűneit feltárni hivatott bizottság felállítását. Emellett a CIA-nál tett látogatásakor méltatta a szervezet munkáját, majd úgy döntött, nem kezdeményez eljárást azokkal az ügynökökkel szemben, akik egy titkos nemzetközi kínzási együttműködést hoztak létre. Az adminisztráció a kínzás áldozatai által indított pereket egytől egyig mind megfúrta. Az indoklás mindvégig a következő volt: „Fontos, hogy ne hátra, hanem előre tekintsünk”.

2011-ben Obama elrendelte Líbia bombázását „demokratikus értékekre és eszmékre” hivatkozva, mondván, ezek az „igazi mércéi az amerikai vezérszerepnek”. Azzal persze mit sem foglalkozott, hogy a megdönteni kívánt Kadhafi diktatórikus rezsimje a lakosságot fenyegető terroristákkal harcolt. Az elnök eltántoríthatatlanul meg volt győződve küldetésének jogosságáról. A beavatkozás utáni, káosz sújtotta Líbiában négy amerikai polgár is életét vesztette a bengázi konzulátus elleni támadásban. Obama az áldozatokat a bátorság, a remény és az idealizmus megtestesítőiként búcsúztatta. Jóllehet nyugalomra intő retorikája képtelen volt megakadályozni a rabszolgapiacok – ahol nyíltan adtak-vettek fekete migránsokat – elterjedését Líbiában.

A szerző nézőpontja szerint a demokrata államfő legmegdöbbentőbb hagyatéka mégis az a követelés volt, mellyel előjogot akart szerezni a terroristagyanús személyek – legyen az akár amerikai állampolgár – kiiktatására, mindenféle tárgyalás, előzetes értesítés vagy a jogszerű tiltakozás lehetősége nélkül. Bovard hozzáteszi, hogy Obama ügyvédjei még a halálos ítélet megalapozottsági feltételeit sem voltak hajlandóak a nyilvánosság elé tárni. A dróntámadások rendszeressé váltak, az elnök pedig személyesen választotta ki a következő célpontot az úgynevezett „terror kedd” keretein belül.

Az elnök kampányában megénekelt idealizmusa évről évre mélyebbre süllyedt a hazugságok és a hatalommal való visszaélés mocsarában. Jelöltként átláthatóságot ígért, és a lehallgatásoknak is véget kívánt vetni. Elnöksége folyamán ezzel szemben csak még inkább elterjedt a kémkedés és a Nemzetbiztonsági Ügynökség illegális adatlopási tevékenysége. Elítélte az extrémizmust, ugyanakkor adminisztrációja Szaúd-Arábiával együttműködve fegyvereket küldött terrorista csoportoknak, amelyek szíriai civileket mészároltak le Bassár el-Aszad rezsimjének sikertelen megdöntési kísérlete során. Obama olyan demokráciában volt érdekelt, melyben a hatalmat gyakorlók vétkeikért nem fizetnek meg. Amint azt a New York Times is megjegyezte a 2016-os elnökválasztás után: „az Obama-adminisztráció a bíróságon küzdött a korábbi, Bush-kormányhoz köthető gyakorlatok jogszerűségének megőrzéséért”. A nyolcéves periódus így a kormányba vetett bizalom fellendítése helyett csak megerősítette az amerikai társadalom bürokrata vezetés iránt táplált erős gyanakvását.

Immáron nem a patriotizmus, hanem az idealizmus jelenti a bűnös politikus utolsó mentsvárát – világít rá a szerző. Ezzel az irányzattal próbálta igazolni Kennedy, Johnson és Nixon a vietnámi háborút, Bill Clinton a szerbiai bombázást, George W. Bush pedig az iraki pusztítást. A főáramú média a szerző elmondása szerint szinte mindig az elnökök védelmére kelt, s külföldi vérengzésüket magasztos cikkekkel leplezte. Az idealizmus arra ösztönzi az embereket, hogy a politikát egy hitalapú tevékenységként fogják fel, ezáltal pedig a politikus személyét manipulatív érdekember helyett megmentőként vizionálják. Az idealisták szerint a politikus semmitmondó, jámbor retorikája csökkenti a későbbi szószegéseket, kihágásokat.

A média a szerző vélekedése szerint idealista burokkal fogja körülvenni Bident elnöksége idején, csakúgy, mint azt már kampánya alatt is tette. „A különbség csupán annyi, hogy a kezdetek amerikai államférfiúi az alkotmányt idealizálták, míg Biden karrierjét pont az alkotmányos jogok elmosásának szentelte” – kifogásolja Bovard, majd példákat is sorol ennek alátámasztására. Először is a demokrata politikus nevéhez volt köthető az a szövetségi vagyonelkobzási program, ami jogtalanul fosztott meg ártatlan amerikaiakat több milliárd dollártól. A New York Times beismerte, hogy a börtönpopuláció robbanásszerű növekedése is részben Biden számlájára volt írható a '90-es években.

Az új elnök viszont minden bizonnyal feledtetheti piszkos múltját, ha síkra száll a Washingtonban közkedvelt idealista gondolkodásmódért. Trump „mély állam” – tehát egy feltételezett háttérhatalom – elleni szüntelen vádaskodása után a politikai elit alig várja, hogy a szövetségi kormányt ismét piedesztálra emelhesse. A Washington Post egyik főcíme egyenesen azt állította, hogy „a washingtoni arisztokrácia reményei szerint Biden elnöksége ismét naggyá teszi a smúzolást”. Továbbá abban bíznak, hogy az idealizmus varázserejű szókészlete visszatereli az embereket a felsőbbrendű politikai elit alá.

Wilson nem sokkal azután, hogy elhagyta a romokban lévő, totalitárius rendszereknek megágyazott Európát, azt jósolta, hogy az „idealizmus meg fogja menti a világot”. Mára az idealizmus többnyire a politikusok kétségbevonhatatlan kiszolgálásának mézesmázos megfogalmazásává vált. A legfrissebb ilyen élmény Obama „politikai realitást elmosó, kölcsönzött dicsfényéhez” kötődik. Amerika nem engedheti meg többé, hogy idealista vezetők ragadják magukhoz a hatalmat, és az eszmény leple alatt új háborúkat indítsanak – zárja gondolatait James Bovard.

Szemlézte: Irlanda Balázs

süti beállítások módosítása