Danube Institute Blog

Jogállamiság-tabu – lábjegyzetek Király Miklós kritikájához

2020. november 19. - Danube Institute

jog.jpg

Szerző: Hegedős Soma

A hét elején Király Miklós, az ELTE jogi karának korábbi dékánja, jogászprofesszor kemény kritikával illette a magyar kormányt a jogállamisági vitában. Király szerint a magyar kormány ellenkezése az Európai Unió költségvetési tervezetének elfogadása tekintetében politikai és gazdasági szempontból is romboló hatású. Ráadásul jogilag sem védhető, hiszen az uniós támogatások összekötése a jogállamiság feltételrendszerének betartatásával összhangban áll az ún. koppenhágai kritériumokkal és az Európai Unió alapszerződéseiben foglalt értékekkel is, amelyek között a jogállamiság ugyancsak felsorolásra került.

Anélkül, hogy bármelyik kormányzatnak az igazságszolgáltatás korrumpálásra irányuló bármilyen lépését igazolni kívánnánk, fontos leszögezni, hogy Király kritikája sok tekintetből egyoldalú és számos lényeges európajogi szempontot hagy figyelmen kívül.

Érdemes ezért tisztázni néhány fogalmat röviden: A szövetségi szintű német alkotmánybíróság 2009-es kulcsfontosságú Lisszabon-ítélete szerint az Európai Unió egy úgynevezett „Staatenverbund”. Ez azt jelenti, hogy ugyan az Unió tagállamai között jelentős integrációs folyamat megy végbe, ennek keretében szerződéses alapokon az államok bizonyos felségjogaikat is átruházták, az Európai Unió alaprendje fölött azonban a tagállamok bírnak rendelkezési joggal. Az Európai Unió jogalanyisága pusztán származtatott jellegű, a tagállamok továbbra is szuverén államok, a nemzetközi jog önálló alanyai, az unió alapszerződéseinek „urai”. 

Ezt azért lényeges hangsúlyozni, mert – ahogyan arra a német alkotmánybíróság is utalt – a tagállamoknak alapvető joguk, hogy az integrációs folyamatot bármikor felülvizsgálhassák. A magyar – és bármelyik – kormánynak azt a jogát, hogy ellenkezzen azzal szemben, vagy legalábbis fogalmi pontosítást kérjen azzal kapcsolatban, hogy egy alapvetően gazdasági közösségként létrejövő szervezetben a kifizetéseket plusz feltételekhez kötik, a legalapvetőbb joga. Ez magának a nemzetközi jognak is az alapja, amelynek alanyai elsősorban a szuverén államok. (Csak megjegyzésként: ez abból a részint természetes folyamatból következett, hogy az emberek legalábbis Európában népi, nemzeti közösségi struktúrákban szervezték meg életüket. A nemzetállami struktúra megkérdőjelezése a 21. században részben tudatos gazdasági és társadalompolitikai programok következménye, amelyek rendkívül felgyorsítottak olyan folyamatokat, mint a globalizáció, vagy a városiasodás. Hogy ez mennyire volt bölcs és az így kialakulófélben levő új struktúrák mennyire lesznek a jövőben életképesek, – például a súlyos környezetpusztítást látva – arról finoman szólva is sokat lehetne vitatkozni.)

Továbbmenve egy másik problematikus pont a vétójog alkalmazása körül kialakult félreértés. A vétóra való hivatkozás nem jelenti azt automatikusan, hogy egy tagállam rosszhiszeműen jár el és a célja pusztán az Európai Unió működése körüli zűrzavar keltése. A vétójogot – az unióból való kilépés biztosítása mellett – az alkotmányjogi értelmezések szerint is éppen azért garantálták az Európai Unió alapszerződéseiben, mert ezek biztosítják és fejezik ki a tagállamok szuverenitását. Ez egy úgynevezett vészfék-garancia, amely lehetővé teszi, hogy bizonyos tagállamokat ne lehessen csak úgy „lecsavarni”, hanem a tagállamok lehetőség szerint kompromisszumok mentén haladjanak előre. Ilyen tekintetben egy rendkívül hasznos intézmény és ez felel meg a tagállamok egyenlősége elvének is.

És végül magának a jogállamiság fogalmának a kapcsán néhány megjegyzés: természetesen hatalmas különbség van aközött, hogy hogyan volt értelmezhető a jogállamiságra vonatkozó feltételrendszer 25 évvel ezelőtt és hogyan most. Csak utalásként érdemes megjegyezni, hogy az 1993-ban elfogadott koppenhágai kritériumok között a jogállamisági feltétel meghatározása jóval egyszerűbb, mint például a Velencei Bizottság későbbi formulája. Egy másik oldala ennek, hogy az azóta eltelt időszakban a különböző nemzetközi bírói fórumok – így az Európai Unió Bírósága – rendkívül jelentős joganyagot produkáltak közvetve és közvetlenül a jogállamisággal is összefüggésbe hozhatóan. Itt nemcsak szervezeti, például a bírói függetlenséget érintő előírásokra kell gondolni, hanem emberi jogi, kisebbségi jogi – a privát szférába egyre mélyebben beavatkozó – vonatkozású döntésekre is. Család és szexuális identitás fogalma, gyermeknevelés, nemzeti identitás – csak néhány dolog, amelyekkel kapcsolatos drasztikus változásokat Nyugat-Európában is milliók sérelmezik. Amennyiben viszont ilyen jellegű joganyagok is bevonásra kerülnek a jogállamiság feltételrendszere alá, az több szempontból is rendkívül aggályos.

Egyrészről nyilvánvalóan drasztikusan csökkentené például egy konzervatív szemléletű kormányzat mozgásterét, miközben az Európai Unió értékei közé tartozik a nemzeti identitás tiszteletben tartása is. Ez – érdemes hangsúlyozni – a politikai és alkotmányos struktúrák tiszteletben tartására is vonatkozik.

Másrészről fentebb írtuk, az Európai Unió egy Staatenverbund, államok szövetsége és még mindig nem egy „Verfassungsverbund”, vagyis nem egy alkotmányos szövetség. Ugyancsak lényeges, hogy az Európai Unió nem rendelkezik jelenleg úgynevezett „kompetencia-kompetencia” jogkörrel, vagyis nem határozhat meg saját magának a tagállamok hozzájárulása nélkül újabb hatásköröket. A jogállamiság tabuként való kezelése és feltételrendszerének drasztikus kiszélesítése - annak gyakorlati eredményét tekintve - azonban ezeknek az európajogi alapvetéseknek a vonatkozásában is több mint problematikus.

süti beállítások módosítása