Danube Institute Blog

Vajon újraértékelődik az utazás fogalma?

2020. április 02. - Danube Institute

utazas.jpg

„Megint általánosan bevett gyakorlattá fog válni az utazók kivizsgálása és karantén alá helyezése?” – teszi fel a kérdést Rory Sutherland a The Spectator hasábjain.

Az elmúlt hónapokban jelentős mértékben csökkent a turizmus, aki pedig utazik, annak akár órákon át elhúzódó ellenőrzésekre és várakozásra kell számítania. Ez azonban egyáltalán nem újdonság, s nem volt másként az egykori luxushajó, a Titanic utasainak esetében sem. A hajónak, még, ha sikeresen ki is kerüli a jéghegyet, sem vezetett volna egyenes útja a manhattani kikötőbe. Az Egyesült Államok bevándorlási törvényei szerint ugyanis a luxushajón és annak utasain kötelező lett volna elvégezni a megfelelő vizsgálatokat, továbbá esetleges karanténintézkedések eszközölése is felmerült.

Így a New York partjaihoz érkező Titanic először egy, a kikötő alsó öblében kialakított karanténterületen horgonyzott volna le, és itt várta volna az egészségügyi ellenőrök érkezését, akik még a hajó fedélzetén olyan betegségek esetleges jelenlétét vizsgálták volna az első- és másodosztályú utasok szervezetében, mint a kolera, a pestis, a tífusz, a himlő, a sárgaláz, a skarlát, a kanyaró és a diftéria. A fedélzeti ellenőrzésen túl, ha a szakemberek azt látták jónak, az adott illetőt tovább küldték volna az Ellis–szigetre további vizsgálatok elvégzésének céljából.

A Titanic csak ezek után indulhatott volna végső állomására, a manhattani White Star Line 59-es mólójára. Itt azok az első- és másodosztályú utasok, akik átestek a vizsgálatokon, elhagyhatták volna a hajó fedélzetét − azonban mi a helyzet a többi utassal? Rájuk még többórás procedúra várt, ugyanis amint a hajó lehorgonyzott, őket bárkákba rakva szállították volna az Ellis–szigetre. Itt pedig valakire – a vizsgálatokon kívül – karantén vagy teljes elutasítás is várhatott.

„Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok kormánya az Ellis–szigetet választotta bevándorlási állomásnak; a kulcsszó ugyanis az, hogy sziget” – írja Sutherland. A Titanic esetében azonban ezen felül is alkalmaztak elszigetelési és megelőzési módszereket: a híres „lezárt kapuk” a hajó fedélzetén – melyek megannyi inspirációt adtak a filmkészítőknek ahhoz, hogy bemutassák, milyen átjárhatatlan és elszigetelt is volt a korabeli brit társadalom –, valójában egy fő célt szolgáltak: azt, hogy meggátolják vagy legalábbis korlátozzák egy esetleges járvány terjedését a fedélzet egyéb részeire.

1912-ben tehát ez volt a helyzet, de mi van akkor, ha újra az ehhez hasonló eljárások válnak normálissá? „Elég fenyegetőnek tűnik most belegondolni abba, hogy mekkora mértékben építettük fel egész modern világunkat arra a feltételezésre alapozva, hogy a technológia adta haszon sosem veszhet el”. És itt nem kizárólagosan az internetre és az elektromosságra kell gondolnunk, mert ugyanannyira függők vagyunk a modern egészségügytől is: „…a világ idegenforgalmi és utazási ipara például óriási mértékben függ az oltások és az antibiotikumok folyamatos hatékonyságától”.

Sutherland a következőt idézi: „Az utazási szokások egy generáció alatti változása megdöbbentő. 1984-ben, mikor 20 éves egyetemista voltam, külföldre csak Spanyol- és Franciaországba utaztam, és még csak kétszer repültem. (…) Most már nem tudom, hányszor kereszteztem az Atlanti-óceánt.” Habár ez egyrészről csodálatos, mert egyre többet láthatunk, egyre többet tapasztalhatunk és tehetjük mindezt egyre könnyebben; mégis felmerül a kérdés, vajon jobban értékelnénk-e mindazt, ami megadatott nekünk, akkor, ha az egész egy lassabb ütemben hullott volna az ölünkbe? „És ez sok szempontból a szabad piac és a kapitalizmus átka: mindent megválaszthatunk az életünkben, kivéve azt, hogy mi milyen gyorsan változik.”

Próbáljunk azonban optimistán tekinteni a következő időszakra, mert az olyan lehetőségeket tár elénk, melyek segítségével újra felfedezhetjük azokat az élvezeteket, melyekre egyébként amúgy sosem kerítettünk volna elég időt. Olvassunk, játsszunk, tanuljunk nyelveket! „Mert talán, ha ez az időszak véget ér, nem fogunk többet ugyanúgy tekinteni az időre. Vagy az utazásra. Vagy a kommunikációra.” Talán megtanulunk kicsit jobban odafigyelni azokra a dolgokra is, melyek közvetlen környezetünkben és otthonunkban körülvesznek minket. Most pedig az a legfontosabb, hogy vigyázzunk egymásra!

Szemlézte: Markó Alíz Izabella

süti beállítások módosítása