Magára hagyták a fehér középosztályt

2016. március 08. - Danube Institute

kozeposztaly_amerika.jpg

Donald Trump és Bernie Sanders rendszerellenes, populista kampányainak sikere a 2016-os amerikai elnökválasztáson annak a jele, hogy az ország politikai élete már nem halogathatja a szembenézést az utóbbi évtizedek társadalmi változásaival. Meginogni látszik az a második világháború óta tartó paradigma, melyben a politikai siker kulcsa összhangba hozni a népes és jómódú fehér középosztály igényeit, félelmeit és ambícióit a leggazdagabbakéival – írja R. R. Reno a New York Times-ban.

Régóta hallunk a fehér középosztály vagy általában a középosztály hanyatlásáról az USA-ban és az egész nyugati világban. A történetet gyakran etnikai fogalmakba öltöztetik: a fehér Amerikát egy multikulturális Amerika váltja fel. Reno szerint azonban ez a narratíva, még ha van is benne igazság, csak eltereli a figyelmet a probléma gyökeréről. A populista politika sikere mögött álló ellentét valójában nem az USA társadalmát alkotó etnikumok között feszül, hanem azok között a fehérek között, akik jól jártak az elmúlt ötven év kulturális változásaival és azok között, akik nem. Valójában nem a középosztály pénzügyi válságáról van szó, hanem a fehér középosztály kulturális válságáról.

A felső középosztály sikere és a legalább látszólag meritokratikus társadalom azt az érzetet kelti azokban, akik nem a legszebb kertvárosokban laknak és nem a legjobb iskolákba járatják a gyerekeiket, vagy nem ezért versengenek, hogy akkor bizonyára lefelé csúsznak. A versengés kultúrája kiveti magából azokat, akik nem szeretnének vagy nem tudnak elsők lenni, és elzárja előlük az idealizált felsőközéposztálybeli lét valószerűbb, számukra is megvalósítható változatait. Reno szerint ezek a kulturális változások legalább annyira felelősek azért, hogy az amerikai középosztály már nem érzi magát biztonságban, mint a stagnáló fizetések.

Azzal indokolja a populista mozgalmak sikerét, hogy a két nagy párt vezetősége nem csak érzéketlen a középosztály válsága iránt, hanem súlyosbítja azt a félelmen alapuló retorikájával. A baloldal folyton a fehér középosztály egyre csökkenő demográfiai jelentőségére emlékeztet, gyakran implikálva, hogy ezek a szavazók túlhaladott értékeket képviselnek és csak az útjába állnak a jövőt jelentő energikus „városi kreatív osztálynak”. A jobboldal sem kevésbé szigorú, ők inkább a gazdasági és technikai fejlődést mozgató, „értéket teremtő” vállalkozókkal állítják szembe a rajtuk koloncként lógó fehér középosztályt.

Ha Renónak igaza van, valóban nem meglepő, hogy egyre kevesebben találnak vigaszt az olyan unalomig ismételt ígéretekben, mint a szorosabb szociális háló (demokraták) vagy a gazdaság serkentése (republikánusok).

Trump és Sanders ezzel szemben nem kevésbé homályos, de legalább új és hangzatos jelszavakkal buzdít radikális változtatásra. Kommunikációjuk lényege, hogy egy nagy, közös harcba vonják be szavazóikat. Hatalmas támogatottságuk a középosztálybeli fehérek körében pedig azt mutatja, hogy most épp erre van szüksége a népnek.

Daniel Corsano