A szíriai polgárháború 2011-ben kezdődött, és 13–14 évnyi harc után 2024 végén fordulóponthoz érkezett. 2024. december 8-án lázadó erők – élükön a Haját Tahrír as-Sám (HTS) iszlamista csoporttal – megdöntötték Bashar al-Asszad elnök uralmát, véget vetve családja 53 évig tartó uralkodásának.
Az első hónapok viszonylag nyugodtak voltak, ám 2025 márciusának elején váratlanul újjáéledtek a harcok. A bukott rezsimhez hű fegyveresek – Asszad lojalistái – 2025. március 5–6-án összehangolt támadásokat indítottak a kormány biztonsági erői ellen, főként Szíria nyugati, tengerparti térségében. A hatóságok szerint a támadások előre kiterveltek voltak, és akár 4000 asszadista fegyverest is megmozgattak. Ez a fellángoló erőszak a legsúlyosabb kihívást jelentette az új vezetés számára hatalomra kerülése óta, és a polgárháború kezdete óta az egyik legvéresebb összecsapássorozattá vált.
Katonai események alakulása
A legsúlyosabb harcok Latakia tartományban zajlottak. A lojalisták átmenetileg elfoglalták Baniyas és Jableh városokat, valamint több alavita falut és Asszad hegyvidéki szülővárosát, Qardahát is. Jableh-ben és környékén heves utcai harcok törtek ki; egy rajtaütésben legalább 16 kormánykatona és 4 civil esett el, miközben tucatnyi Asszad-párti fegyverest is megöltek vagy megsebesítettek.
A damaszkuszi átmeneti kormány gyorsan reagált a lázadás hírére. Március 6–7. éjjelén jelentős erősítéseket vezényelt a partvidéki térségbe. A védelmi miniszter parancsára célul tűzték ki, hogy „megtörjék a rezsim maradványainak hátát” és elrettentő példát statuáljanak bárkinek, aki veszélyeztetné az ország biztonságát. A helyszínre vezényelt kormányerőkhöz nem csak reguláris alakulatok tartoztak: a felhívásukra országos mozgósítás indult, és lázadó milíciák ezrei – köztük török támogatású Szabad Szíriai Hadsereg (SZF) frakciók harcosai – érkeztek konvojokban Idlibből, Aleppóból, Deir-ez-Zórból a tengerpartra, akikhez sok helyi lakos is csatlakozott. Videófelvételeken hosszú járműoszlopok vonultak Tartúsz és Latakia felé: a gyors ellentámadás eredményeképp a kormányerők fokozatosan visszaszorították a lojalistákat a városokból és stratégiai pontokról.
A harcokban mindkét oldal súlyos veszteségeket szenvedett. Március 10-én a védelmi minisztérium bejelentette, hogy a „nyugati partvidéki biztonsági művelet véget ért”, mivel sikerült semlegesíteni a főbb fenyegetéseket Latakiában és Tartúszban. A kormány szerint visszafoglalták a létfontosságú központokat, biztosították a fő útvonalakat, és szétverték a lojalisták szervezett ellenállását.
Egyes szórványos incidensek azonban folytatódtak: Damaszkuszban is történt egy merényletkísérlet kormányzati célpont ellen, melyet sikerült meghiúsítani.
Humanitárius helyzet és polgári veszteségek
A márciusi belharcok kirobbanása súlyos humanitárius válságot idézett elő a térségben. Különösen nagy volt a vérontás azokon a településeken, ahol a harcok megtorló jellegű atrocitásokba torkolltak. A biztonsági erők és velük tartó fegyveres civilek több faluban minden férfit megöltek, akit csak találtak – számolt be a SOHR vezetője.
Sokan igyekeztek biztonságosabb területekre távozni – néhány ezren a közeli orosz katonai támaszpont (Hmeimim, Jableh mellett) közelében gyűltek össze védelmet kérve Moszkvától. A látványos segélykérés is mutatja, hogy a civil lakosság egy része bizalmatlan volt az új hatóságokkal szemben, és a korábbi patrónusától, Oroszországtól várt oltalmat. Ugyanakkor az orosz fél jelezte, hogy katonái biztonságát garantálni tudja, de nem kívánt belekeveredni a belső konfliktusba.
A nemzetközi közösség humanitárius aggodalmát fejezte ki. Geir Pedersen, az ENSZ szíriai különmegbízottja figyelmeztette a feleket, hogy tartózkodjanak minden olyan lépéstől, ami tovább szítaná a feszültséget vagy fokozná a civil lakosság szenvedéseit. A damaszkuszi átmeneti kormány is reagált: al-Sharaa elnök független vizsgálóbizottságot hozott létre a márciusi erőszak kivizsgálására, hogy feltárják az emberi jogsértéseket mindkét oldalon, és ígéretet tett a felelősök megbüntetésére. Ez a lépés kulcsfontosságú lehet a további vérengzések megfékezésében és abban, hogy a megtépázott bizalom valamelyest helyreálljon a lakosságban.
Etnikai és felekezeti dimenziók
Az alavita kisebbség helyzete
A szíriai konfliktus kezdete óta kiemelt jelentőségű a felekezeti ellentét a többségi szunnita lázadók és a kormányzatot támogató alavita kisebbség között. Asszad bukása után az alaviták – akik évtizedeken át a rezsim elitjének gerincét adták a hadseregben és a biztonsági apparátusban – hirtelen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek az új, szunnita dominanciájú hatalom alatt.
Al-Sharaa elnök ugyan nyilvánosan megígérte, hogy nem éri kollektív bántódás a vallási kisebbségeket (beleértve az alavitákat), a valóságban azonban szórványos bosszúakciók már a kormányváltás utáni hetekben is előfordultak alavita falvakban.
A márciusi asszadista lázadás ezt az ellentétet újra felszította: a partvidéki harcok során a civil alavita lakosság tömegesen vált célponttá mindkét oldal részéről. Az összecsapások nyomán alavita falvak egész sorát érte megtorlás, melynek keretében fegyvertelen férfiakat végeztek ki otthonaikban, az elfogott asszadista fegyvereseket pedig sokszor nem kímélték a fogságban sem.
Az alavita közösség vezetői egyensúlyozni kényszerülnek: elhatárolódnak Asszad bukott rezsimjének maradék harcosaitól, ugyanakkor féltik saját közösségük biztonságát az esetleges további atrocitásoktól.
A márciusi események rávilágítottak arra is, hogy a kormányoldalon harcoló egyes milíciák mennyire nehezen kontrollálhatók. A bosszúhadjáratok élén álló két legbrutálisabb frakció – az Abu Amsha és a Hamza hadosztályok – hírhedt török támogatású lázadócsoportok voltak, melyek vezetői ellen az USA már korábban szankciókat vezetett be súlyos jogsértések (erőszak, kínzás) miatt. Ezek a csoportok most az új szír hadsereg ernyője alatt próbálnak működni (formálisan alárendelve a kormánynak), de a gyakorlatban kötetlenül mozognak. A jelentések szerint e milíciák faluról falura haladva követtek el visszaéléseket az alavita lakosság ellen – mire a fegyelmezettebb HTS biztonsági erők a helyszínre értek volna rendet tenni, ők már tovább álltak a következő településre.
Az új kormány tehát kettős kihívással szembesül: nem csak az asszadista ellenállás leverése a feladat, hanem saját fegyveres koalíciójának megzabolázása is, hogy elejét vegye a további felekezeti erőszaknak és megőrizze legitimitását az alavita lakosság szemében.
A kurd–arab egyezség jelentősége
A szíriai konfliktus másik fontos etnikai vetülete a kurd kisebbség és az arab többség viszonya. Az északkelet-szíriai kurdok a polgárháború alatt félig autonóm területet hoztak létre saját fegyveres erővel (Szíriai Demokratikus Erők, SDF) és önkormányzattal. Asszad bukása után nyitott kérdés volt, hogyan integrálódik majd a kurd igazgatás és az SDF az új, többségében arab-iszlamista vezetésű kormány kereteibe. Eleinte voltak feszültségek: a török támogatású arab milíciák (már az új szír hadsereg részeként) napi összecsapásokat provokáltak az SDF-fel a határvonalakon. 2025. március 10-én azonban áttörés történt: Damaszkusz és a kurd vezetés megállapodást kötött az északkeleti országrész reintegrációjáról. Ennek értelmében az SDF beleegyezett, hogy erőit beolvasztják a nemzeti hadseregbe, a kurdok által ellenőrzött területek (határátkelők, olajmezők, repülőtér) pedig visszakerülnek a központi kormány fennhatósága alá. Cserébe az egyezség rögzíti a kurd közösség jogainak elismerését: a kurd nyelvet és kultúrát többé nem tiltják, a kurdok részt vehetnek az új politikai folyamatban, vallási, etnikai hovatartozástól függetlenül. Gyakorlatilag a kurd autonóm kormányzat (AANES) is beleegyezett abba, hogy az állami intézményrendszerbe integrálódik, egyetlen fővárossal és egy zászló alatt.
Ez a kurd–arab egyezség nagy diplomáciai siker az átmeneti elnök, al-Sharaa számára. Egyrészt először 2012 óta a damaszkuszi kormány fennhatósága kiterjed majd az ország egész területére, beleértve a kurdok lakta északkeletet is.
Másrészt jelképes jelentőségű, hogy a polgárháború során egymástól elszakadt felek (arab felkelők és kurd erők) most országos tűzszünetben és egyesült haderőben állapodtak meg. A megegyezés hatására ünneplő tömegek vonultak az utcára Rakkában és Damaszkuszban is, jelezve a lakosság békevágyát.
Forrás: Statista
Nemzetközi reakciók
A 2025 márciusi szíriai belharcok nemzetközi visszhangja vegyes volt, de általánosságban aggodalommal teli óvatosság jellemezte. A legtöbb ország üdvözölte Asszad bukását és a politikai átmenet lehetőségét, ugyanakkor a friss erőszakhullám ráirányította a figyelmet az új kihívásokra.
Törökország, amely évekig támogatta a szíriai felkelőket, gyorsan a damaszkuszi átmeneti kormány mellé állt a lojalisták lázadásával szemben.
Irán, Asszad régi múlt szövetségese szintén nyilatkozott, de egészen más hangnemben. Teheránt egyes regionális források (pl. a szaúdi tulajdonú Al Arabiya) azzal vádolták, hogy esetleg a háttérből szította a lojalisták erőszak hullámát, hogy káoszt teremtsen az új, Irán-barátinak nem mondható damaszkuszi vezetés alatt. Az iráni külügyminisztérium azonban „nevetségesnek és 100% félrevezetőnek” minősítette ezeket a vádakat, és határozottan elítélte a kisebbségek (így az alaviták) elleni támadásokat. Szíriában. Irán igyekszik óvatos egyensúlyt találni: miközben sajnálja fő szövetségese, Asszad bukását, nem zárkózott el teljesen az új vezetéssel való kapcsolattól sem.
Az Egyesült Államok és a nyugati szövetségesek az átmeneti kormány óvatos támogatói. Washington üdvözölte Asszad távozását, de aggodalommal figyelte a HTS (korábbi al-Kaida-kapcsolatokkal rendelkező) felemelkedését. A márciusi vérengzések nyomán az USA határozott hangon ítélte el a civil mészárlásokat. Ugyanakkor Washington felismerte a kurd–arab megállapodás jelentőségét is: a Foreign Policy elemzője rámutatott, hogy az SDF damaszkuszi integrációja akár javíthatja is az USA terrorellenes pozícióit Szíriában, hiszen az eddig amerikai támogatást élvező kurd erők most az egész ország stabilizálásában közreműködnek.
Oroszország a háttérbe húzódott, miután fő szövetségese, Asszad távozott az országból. Moszkva megtartotta katonai jelenlétét (bázisait) Nyugat-Szíriában, de elfogadta a helyzet változását és tárgyalóviszonyban maradt az új vezetéssel is.
Izrael részéről a drúz közösség kapcsán volt hangosabb reakció, de március 10-én az izraeli légierő csapást mért Deraa tartományban egyes katonai célpontokra. Ennek üzenetértéke volt: Izrael jelezte, hogy figyelemmel kíséri a déli fejleményeket, és kész fellépni, ha számára vörös vonalak (pl. iráni jelenlét vagy a drúzok elleni vérengzés) merülnek fel.
Összegzés és következmények
2025 márciusa fordulópont volt az új Szíria történetében. A tengerparti tartományokban kirobbant belharc egyrészt rámutatott, hogy még korántsem stabilizálódott teljesen az ország a rezsimváltás után: az Asszadhoz hű erők képesek voltak egyszerre több fronton támadást indítani, súlyos veszteségeket okozni és időlegesen területeket elfoglalni.
Ez arra figyelmeztet, hogy a bukott rendszer hívei – bár vezetőjük száműzetésben van – továbbra is komoly destabilizáló tényezőt jelentenek.
A márciusi események ugyanakkor megmutatták az átmeneti kormány erejét is: sikerült összehangolt ellenintézkedésekkel leverni a felkelést néhány napon belül, és megakadályozni, hogy az ország szélesebb területeire is átterjedjen. Katonai értelemben tehát al-Sharaa kormánya kiállta a próbát, de óriási árat fizetett érte civil életekben és nemzetközi reputációban.
A legnagyobb kihívás most a sebek begyógyítása és a bizalom helyreállítása: különösen az alavita közösség érzi úgy, hogy kollektív büntetés érte, ami akár a polgárháború utáni megbékélés esélyét is alááshatja. Ha az al-Sharaa-féle vezetés nem vonja felelősségre a túlkapások elkövetőit, azzal azt kockáztatja, hogy az alavita és más kisebbségek a jövőben nem bíznak a központi hatalomban, és esetleg újabb felkelések vagy akár szeparatista törekvések indulnak. Pozitív jel viszont, hogy a kormány felismerte ezt a veszélyt, és transzicionális igazságszolgáltatási mechanizmusokat kezdett el felállítani (vizsgálóbizottságok, külön program az alaviták megnyerésére). A következő hónapokban derül ki, hogy ezek mennyire bizonyulnak hatékonynak, illetve valóban felelősségre vonják-e a bűnösöket – akár a győztes oldalon is.
Az előttünk álló időszakban a fő kérdés az, hogy a márciusi válság tanulságait levonva sikerül-e tartós stabilitási pályára állítani Szíriát. Ha a kormány rendet tud tartani a saját koalícióján belül (megfékezve a fegyelmezetlen milíciákat), és egyúttal kinyújtja a kezét a megbékélésre kész kisebbségek felé, akkor a 14 éves polgárháború lezárása kézzelfogható közelségbe kerülhet.
A gazdasági és infrastrukturális újjáépítés, a menekültek hazatérése és a nemzetközi szankciók enyhítése is csak egy olyan Szíriában képzelhető el, ahol a biztonsági helyzet stabil és a kormány az egész társadalmat képviseli.
Ellenkező esetben – ha az új vezetés nem tud úrrá lenni a felekezeti indulatokon és a saját harcosai által elkövetett jogsértéseken – fennáll a veszélye, hogy újabb gerillaháború bontakozik ki. Az Asszad-lojalisták ugyan katonailag vereséget szenvedtek márciusban, de ha az alavita közösség tartósan ellenérdekelt marad az új rendszerben, a rezsim maradéka könnyen találhat utánpótlást és búvóhelyet e közösségen belül. A nemzetközi szereplők (elsősorban Irán vagy más regionális hatalmak) is kihasználhatnak egy elhúzódó instabilitást saját céljaikra, ami új proxy-konfliktusokat idézhet elő Szíriában.
A leglényegesebb tanulság, hogy a katonai győzelmeket politikai és társadalmi békével kell megszilárdítani, különben a több évtizedes konfliktus új formában tovább élhet. A nemzetközi közösségnek mindebben szerepe lehet – támogatással, nyomásgyakorlással és a felelősségre vonás ösztönzésével –, de a döntő lépések a szíriai vezetők kezében vannak, akiknek most bizonyítaniuk kell, hogy tanultak a márciusi válságból és képesek egy egységes, békés Szíria alapjait letenni.
Szemlézte: Biró-Markovics Dániel
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
