2022. szeptember 09. 07:00 - Danube Institute

Putyin birodalmi víziója szembemegy az etnikai-kulturális sokszínűség hagyományával

Az orosz történelmet már a Szovjetunió születése előtt meghatározta az a gondolat, hogy az orosz identitás alapköve a birodalom fennmaradásának – de nem elnyomója más kultúráknak. Mára azonban – a putyini vezetés ukrajnai háborújával – ez a felfogás változni látszik, amit Cristina Florea, a Cornell Egyetem történelem professzora vizsgált a Foreign Affairs-ben megjelent cikkében.

shutterstock_1159873765.jpg

Az elmúlt néhány évszázadban az orosz politikai identitás szorosan összekapcsolódott a birodalmi törekvésekkel, azonban a 17. század óta ez kéz a kézben járt a nyugat felé fordulással. Gondolhatunk például Nagy Péter (1682-1725) törekvéseire, aki nem csupán földrajzi értelemben fordult Európa felé (lásd például kelet-európai hadjáratait), de reformok és diplomácia terén is. I. Péter felismerte, hogy a vesztfáliai rendszerben az orosz állam csak külkapcsolatok révén tud érvényesülni, így uralkodásának végére már 20 orosz diplomata teljesített szolgálatot Európa nagyvárosaiban¹, valamint maga is nagy európai körutazásokat tett. Emellett a belpolitikában is nagy hangsúlyt helyezett a progresszióra, amit például az oktatás reformjai szemléltetnek.

A nyugat felé fordulás mellett a mindenkori orosz kormányzat – a birodalom méretéből adódóan is – kénytelen volt kezelni a felmerülő etnikai különbségeket. Annak ellenére, hogy a birodalom hivatalos nyelve az orosz volt, a különböző etnikai csoportok (így például a Baltikum német nyelvű nemessége, vagy éppen a lengyelek) nem assziszimilálódtak az orosz kultúrával. Ezzel szemben

a cári vezetés az orosz nacionalizmust kizárólag eszközként használta bizonyos lokális problémák kezelésére, nem egyfajta univerzális, a birodalom összetartását szolgáló eszmeként.

A Szovjetunió létrejötte után is hasonló tolerancia valósult meg az etnikai kisebbségekkel szemben. Annak ellenére, hogy a kommunista ideológia ellenezte az imperializmust, a szovjet vezetés nem csupán megtartotta a Romanov-dinasztiától örökölt területet, de növelte is a birodalmat. Az etnikai sokszínűség kezelésének érdekében az államigazgatásban etnikai-kulturális alapon meghatározott területi egységeket hoztak létre, amelyek autonóm státuszt kaptak. Ezzel párhuzamosan az 1920-as éveket a Korenizatsiya politikája jellemezte, amely például engedélyezte az oktatást bizonyos, az orosztól eltérő nyelveken is. Ezzel szemben – ahogy Florea is kiemeli – „...az oroszokat a szovjet program egészével azonosították”, tehát

a Szovjetunió legnagyobb lélekszámú etnikai-kulturális-nyelvi csoportja nem kapott külön politikai vezetést, hanem a központi irányítás hatáskörébe tartozott.

Ez a különbség az 1980-as évek végére oda vezetett, hogy Borisz Jelcin, Oroszország első elnökévé válhatott, miután programjának fő eleme a független orosz állam létrehozása volt.
Ezzel szemben „30 évvel a Szovjetunió összeomlása után Oroszország etnikai-területi határok közé szorítottsága sok orosz számára természetellenes”. A putyini vízió azonban nem a szovjet, vagy a cári birodalom visszaállítására fókuszál, sokkal inkább

egy „nyugat előtti” állapotra, amely során az orosz identitás egyenlő volt az ortodox kereszténységgel, valamint a szláv hagyományokkal.

A Szovjetunió felbomlása után a posztszovjet államok – bár de jure függetlenné váltak – továbbra is szoros gazdasági kapcsolatokat ápoltak az új Oroszországgal, amit jól példáz Belarusz, vagy éppen Ukrajna helyzete Leonyid Kucsma elnöksége alatt. Az orosz befolyás növelésének igénye, valamint az ezért a Nyugattal folytatott harc gondolata már a 2000-es évek végén felmerült a putyini vezetésben (lásd az elnök 2007-es Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián elhangzott beszédét), amely először Grúziában, majd 2014-ben a Krím-félszigeten manifesztálódott. Florea 2014-et jelöli ki Putyin megítélésének fordulópontjaként, hiszen míg ezelőtt az orosz elnököt a nemzetközi közösség pragmatikus, realista stratégaként kezelte, a Krím után ez megváltozott. A 2014-es eseményeket követően Putyin egy olyan eszme képviselőjének tekinthető, amely egy „nativista birodalom visszaállításán dolgozik, ahol az orosz etnikum felsőbbrendű a többihez képest”.

Bár a putyini autoriter rendszer kialakulása jelentősen befolyásolta a folyamatot, de – Florea véleménye szerint – az orosz revizionista törekvések már a Szovjetunió felbomlása után borítékolhatók voltak. Az expanzionista külpolitikai tevékenység változását Ukrajna győzelme hozhatja el, azonban a belső ideológia átalakulását „csak az oroszok érhetik el”.

¹ Warnes, David: Az orosz cárok krónikája: Az Orosz Birodalom uralkodóinak története. Ford. Szilágyi Mihály, T. Bíró Katalin, Szabó Mária. Budapest: Geopen Könyvkiadó. 2002.  ISBN 963-9093-63-7

Kíváncsi vagy, hogyan eszkalálódott az orosz-ukrán konfliktus? A témával kapcsolatos összes cikkünket itt találod.

Szemlézte: Szenes Eszter

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon

süti beállítások módosítása