2022. július 27. 07:00 - Danube Institute

Félreértelmezi a Nyugat Putyin szándékait és céljait

Tatiana Stanovaya, a Carnegie Endowment for International Peace szakértője elemezte az orosz elnök szándékait, valamint az ezzel kapcsolatos nyugati percepció hibáit a Foreign Policy-ben.

putyinmedve_nyito.jpg

A nemzetközi kapcsolatok elemzése igazán veszélyes tudományág független kutatók szempontjából. Aki megpróbálkozik vele, nem csupán az állami és nem állami szereplők közötti viszonyrendszerben kell tudnia gondolkodni, de számításba kell vennie saját percepciójának torzításait is. Éppen erről ír Stanovaya is, hiszen a nyugati szakértők nézőpontját egy hipercentralizált elnöki rendszerrel rendelkező ország elemzésekor jelentősen ferdítheti a liberális demokráciák nyújtotta kivételes szabadság.

A szerző 5 olyan – nyugati gondolkodásban meghonosodott - feltételezést állapít meg, ami alapvetően helytelen az orosz elnök helyzetével kapcsolatban.

Elsőként a külkapcsolati szintű értelmezések magyarázandók, amihez elengedhetetlen, hogy a továbbiakban értelmezzük az orosz narratíva elemeit is. Vlagyimir Putyin céljainak vizsgálata során nem hagyható figyelmen kívül a február 24-én hajnalban elhangzott beszéd, amellyel az elnök bejelentette a „különleges katonai művelet”, azaz az Ukrajna elleni átfogó, hagyományos katonai erővel végrehajtott agresszió elindulását. A célok megértéséhez el kell vonatkoznunk a Kellog-Briand-paktumot megelőző háborúfelfogástól, amely szerint a fegyveres konfliktusok általában területszerzés, illetve az államterület védelmének okán alakulnak ki. A Putyin céljait fejtegető kérdésekre adott válaszok megtalálhatóak a beszédben: Ukrajna megtámadására az ország „nácitlanítása” és „demilitarizálása” miatt volt szükség. Természetesen ezen elemek nem értelmezhetők a nyugati gondolkodás kontextusában, ahogy a szerző is említi.

Az előbbin Ukrajna ruszifikációját (oroszosítását), utóbbin pedig az ország nyugati támogatásának megszüntetését, ha úgy tetszik „NATO-tlanítását” kell érteni.

Magyarázatot érdemel az is, hogy a „nácitlanítás”, mint narratíva miért működhet ilyen hatékonyan Oroszországban. Ehhez pedig vissza kell ugranunk a második világháború történetéhez. Az NYU Jordan Center for the Advanced Study of Russia kutatója, Brandon Schechter cikkében kontextusba helyezi, hogy az orosz történeti felfogás „náci” fogalma a „Nagy Honvédő Háború” eszményéhez köthető. Eszerint a nácik egyet jelentenek az Oroszországot meghódítani akaró erővel. Stanovaya szerint Luhanszk és Donyeck megye elfoglalása során sem a területszerzés a fő cél, inkább az, hogy Ukrajna megfizessen a Nyugattal való kapcsolataiért. Ez kiegészítendő azzal, hogy a Donyeck és Luhanszk megye területén létrejött „népköztársaságokat” Oroszország saját alkotmányuk szerinti területtel ismerte el, ilyen alapon kötött velük védelmi megállapodást, így az orosz jogrendszer szerint hozzá kell segítenie azokat teljes, „alkotmány” szerinti területük birtoklásához.

Emellett Donyeck és Luhanszk birtoklásával Ukrajnának hosszú távon fennálló területi vitája keletkezik Oroszországgal, ami technikailag megakadályozza az ország NATO-ba való felvételét.

Az első feltételezés tehát - miszerint Putyin tisztában van vele, hogy csak veszíthet ebben a konfliktusban - helytelennek bizonyul, hiszen amennyiben a célokat a fentiek szerint határozzuk meg, részben külpolitikai sikerként definiálhatjuk Oroszország ukrajnai tevékenységét (bár ez változhat annak tekintetében, hogy milyen áron sikerült elérni azt).

A szerző szerint a második legfontosabb feltételezés az, hogy a Nyugatnak lehetőséget kell adnia, hogy Putyin face saving-et, vagyis arcmentést hajtson végre, ezzel csökkentve az eszkaláció esélyét. Ennek elemzéséhez szintén át kell tekinteni a háború orosz narratívájának elemeit, hiszen a február 24-i, valamint a május 9-i elnöki beszédből is kitűnik, Oroszország egyfajta félproxy háborúként tekint az ukrajnai konfliktusra, amelyben önmaga, valamint az ukránok, mint a nyugat proxyjai vesznek részt. Ebből kiindulva láthatjuk, hogy Putyin nem tartja az ukrán vezetést önálló politikai aktornak, vagy ahogy Stanovaya fogalmaz:

az orosz elnök szerint „az orosz agresszió gyökerei abban rejtőznek, hogy Washington 30 éven keresztül figyelmen kívül hagyta az orosz geopolitikai érdekeket”, és „Ukrajna csupán egy túsz, amelyet Putyin a Nyugattal való párbeszéd kierőszakolására használ”.

A harmadik feltételezés, miszerint Putyin elnök belpolitikai szinten is veszít, megállná a helyét, amennyiben egy szabad, erős demokratikus hagyományokkal rendelkező ország esetéről beszélnénk, azonban Oroszország semelyik feltételnek nem felel meg. Amint korábban is említettük, Putyin egy hipercentralizált, elnöki rendszerrel rendelkező ország első számú, megkérdőjelezhetetlen vezetője, amelynek oligarchikus elitje a háború krízisében - tartva a következményektől - az elnök köré tömörült, ez pedig egyáltalán nem meglepő attitűd.

Stanovaya írásában negyedikként említi azon gondolatot, miszerint az elnök félne a háború ellenes tüntetésektől. Éppen ellenkezőleg, Putyin sokkal inkább tarthat a háborúpárti tüntetésektől,

hiszen a túlzott nacionalizmus csupán társadalmilag eladható narratívaként felel meg, realista külpolitikai döntéseket nem lehet rá alapozni.

A hasonló tüntetések könnyen elhamarkodott döntéshozatalba kényszeríthetik bele az orosz vezetést, amely a konfliktus akaratlan, de főképp kontrollálhatatlan eszkalációjához vezethet. Ezzel szemben a háborúellenes demonstrációk könnyen kezelhetők az orosz rendszerben, ezt jól mutatják a konfliktus kezdetén hozott elnöki rendeletek, valamint törvényi erejű jogszabályok.

Utolsó feltételezésként veti fel a szerző, hogy Putyin csalódhatott saját belső körében, erre vezethető vissza néhány magas rangú tisztviselő letartóztatása. Stanovaya szerint ezek Surkov és Beseda bebörtönzésének pletykáira vezethetők vissza, viszont nem megerősíthető információk. A szerző szerint „nem Putyin stílusa tisztogatást rendezni a belső köreiben”.

Összességében tehát Oroszország háborújával Putyin elnök részleges külpolitikai sikert könyvelhet el magának, valamint kimondható, hogy az orosz rezsim - autokratikus jellegének „köszönhetően” - stabil lábakon áll. Stanovaya szerint a háború két lehetséges módon érhet véget: a Nyugat elkezdi komolyan venni Oroszország geopolitikai törekvéseit, vagy Putyin rezsimje valamilyen előre nem látható oknál fogva összeomlik, és revízió alá veti saját geopolitikai törekvéseit.

Kíváncsi vagy, hogyan eszkalálódott az orosz-ukrán konfliktus? A témával kapcsolatos összes cikkünket itt találod.

Szemlézte:Szenes Eszter

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon

süti beállítások módosítása