2022. február 02. 16:00 - Danube Institute

Tombol a cancel culture Kanadában

Miközben Jordan Peterson, a világhírű, de roppant megosztó pszichológiaprofesszor önként hagyta el a montreali egyetemen betöltött pozícióját a közelmúltban, más egyetemi oktatókat nem is egyes tények tagadása, hanem egyszerűen fogalmi viták miatt küldenek el állásukból - hívja fel figyelmünket a National Review.

peterson_nyito.jpg

A ma Észak-Amerikában az akadémiai világban folyó kultúrharc egyik legszomorúbb jellemzője, hogy a tények puszta értelmezéséért, megnevezéséért is késhegyig menő küzdelem folyik. A mélységes önhittséggel a magukat a „történelem jó oldalán állónak” nevező csoportok rendszeresen vetik latba a befolyásukat, hogy mindenáron betartassák másokkal a beszédre, írásra vonatkozó szabályokat. És nem is lehet azt mondani, hogy kifejezetten a jobboldal áll a célkeresztben. Nemrégiben Calgaryban, Kanada egyik legkonzervatívabb városában egy baloldali professzor, Frances Widdowson azért vesztette el az állását, mert leszögezte: az őslakosok ellen Kanada által elkövetett múltbeli bűntettek nem nevezhetőek népirtásnak. Miközben sok áldozatot követelt és óriási kulturális károkat okozott az őslakosok számára az, hogy erőszakosan akarták őket integrálni, hagyományos fogalmak szerint nem nevezhető egy népcsoport eltüntetésére tett kísérletnek.

A baloldali professzor nemcsak elméleti konstrukciók útján jutott megállapításaira, hanem a mai kultúrharcban oly nagyra értékelt „személyes élmények” is nagyban hozzájárultak felfogásához.

Maga is sokat dolgozott a sarkvidék őslakos közösségeivel, és éppen ezért nagyon mélyen megérti a jelenlegi – hátrányos – helyzetük okait. „Gondolatbűne” is ebből következett: állítása szerint a rasszizmus és a korábbi hátrányos megkülönböztetés nem magyarázza meg a rezervátumokban élő őslakosok mai nyomorúságos helyzetét. Inkább Kanada általános gazdasági szerkezetében és a rezervátumok belső rendszerében keresendő a probléma. Ezek a többnyire messzi, nehezen megközelíthető területeken elhelyezkedő közösségek egyszerűen kimaradnak a nagyobb népességtömörülések gazdasági előnyeiből. Belső, nagymértékű újraelosztáson alapuló igazgatási rendszerük pedig gátolja a gazdasági lehetőségek kihasználását. Mindez annak ellenére tartja fenn a nyomort, hogy az őslakosok adómentességet és komoly egészségbiztosítási előnyöket élveznek a rezervátumon belül. Éppen ezért nem sokat segít, ha a kanadai társadalom igyekszik „még elfogadóbb” és „bűnbánóbb” lenni: konkrétan ezeket a rezervátumokat kell fellendíteni, különben az őslakos közösség nem tud előbbre jutni. Természetesen lehet azt mondani, hogy ezek a gazdasági problémák is a rasszizmus okai, és ez hihető is. Viszont a fókusz továbbra is rossz helyen van:

konkrét gondokat és hátrányokat kell megoldani, nem pedig befelé fordulva arról beszélni, hogy nem vagyunk rasszisták, és hogy ettől valami jobb lesz.

Ráadásul, ahogy erre Widdowson mintegy harmadik bűneként rámutatott, még a társadalomban is kárt tehetünk. Kanadában az utóbbi években egy sajátos tudományrelativizálás is elkezdődött mondván, hogy az „őslakos tudás” és vallási gondolatok valahogy egyenértékűek a racionalista tudomány eredményeivel. Felhívta a figyelmet: nem az a gond, ha a tudomány alázattal áll hozzá egy talán nem szabályosan elért, de működő eredményhez, hanem ha az állatokkal való beszédet és egyéb sámánista-animista elképzeléseket a tudománnyal egy szinten kezelnek egyesek.

Mindezen „bűnök” után - különösen ami a népirtás tagadását illeti - Widdowsonnak mennie kellett a munkahelyéről.

Pedig teljesen egyértelmű túlzásokat, az egyenlősítés rossz módszereit és rosszul használt fogalmakat emelt ki. Nem gúnyolódott színesbőrű emberek kultúráján, mint maga Justin Trudeau miniszterelnök fiatalon, nem diszkriminált színes bőrű embereket. A kanadai professzor sorsa rámutat arra, hogy Kanada politikai élete is erőteljesen polarizálódik sok más nyugati államéval együtt. Miközben a rasszizmus elleni küzdelem érthető és fontos, különösen gyarmati múltú államokban, az ilyen típusú túlkapások emberek életét teszik tönkre. És pont azokat az embereket nem kellene büntetéssel sújtani, akik felhívják a figyelmet az antirasszizmus túlzásaira. Mint a múltkoriban, amikor a kanadai őslakos-integráló iskolák temetőinek feltárása zajlott, és egyesek megkérdőjelezték azok hitelességét. Az antirasszisták dühösen és elutasítóan reagáltak, mondván a tények további boncolgatása káros és a traumatizált családok múltjában való turkálást jelentene. Pedig ha a tényeket nem szögezik le minden kétséget kizáróan, a történetek tagadhatóak lesznek.

Ha nem fojtják el ezeket a vadhajtásokat, sokan fogják azt a hibás következtetést levonni, hogy az antirasszizmus értelmetlen dolog, és heves ellenhullám várható, sokkal erősebb, mint a kanadai professzor megjegyzései. Ez pedig már a társadalmi békét veszélyeztetheti.

Szemlézte: Farkas Dániel

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon!

süti beállítások módosítása