2021. augusztus 18. 07:00 - Danube Institute

Mit tanulhat az USA az afganisztáni kudarcból?

A meggondolatlan, átfogó stratégia nélküli beavatkozásokat egészen biztosan el kell felejteni – vélekedik az eseményeket testközelből is átélő Andy Owen a Spectator internetes felületén.

afganusa_nyito.jpg

Az egész nemzetközi és hazai sajtó az afganisztáni események miatt izzik. Az amerikai kivonulással párhuzamosan a tálib felkelők villámléptekben uralmuk alá vonták a fontosabb városokat és egyértelművé vált, hogy két évtized után ismét ők fogják vezetni a közép-ázsiai országot. Habár néhányan – így Joe Biden elnök is – eleinte látszólag bízott az amerikaiak által felvértezett afgán biztonsági erők ellenálló képességében, a realitás mégiscsak az volt, hogy

az Egyesült Államok ebből a háborúból már semmiképpen nem fog jól kijönni.

Mégis miért nem? – merülhet fel rögtön a kérdés. Elvégre az USA a világ legnagyobb hatalma, ez pedig a kétezres évek elején még egyértelműbb volt, mint most. A katonai fölény mindvégig adott volt, ezért a tálib rezsim megdöntése a beavatkozás első lépéseként nem is okozott különösebb problémát. A modern hadviselésben ugyanakkor a tradicionális fegyveres erők győzelmének már koránt sincs olyan döntő jellege, mint korábban.

Fel kellett volna ismerni, hogy a demokráciaexport és a nemzetépítés erőből, illetve a „mi vagyunk a megmentők, akik elűzik a gonoszokat” hozzáállással nem fog menni.

Andy Owen cikke arra próbál rávilágítani, hogy a rezsim megdöntése előtt sokkal tüzetesebben fel kellett volna mérni Afganisztán szociokulturális környezetét, nagyobb hangsúlyt helyezve az ország törzsi szokásainak és viszonyainak feltérképzelésére. Az egykoron katonaként Irakot és Afganisztánt is megjáró szerző még csak nem is azok közé tartozik, akik mindennemű intervenciót elítélnek, szerinte ugyanis a háború elkerülhetetlen. Ezért is tartja fontosnak, hogy tanuljanak az utóbbi húsz év kudarcából.

Owen továbbá kifogásolja, hogy a megszállást nem kísérte egy koherens, világos és kézzel fogható stratégia, így képtelenség volt felmérni, hogy milyen áldozatokat kell meghozni a kitűzött célok eléréséhez, és mennyire sikeres egy adott lépés. A veterán élménybeszámolójából az is kiderül, hogy a szerteágazó célok helyszíni összehangolásával is akadt probléma.

Egy drogellenes különítmény például úgy égetett fel rajtaütésszerűen ópiummezőket, hogy az azt megelőző napon a körzet parancsnoka még biztosította a termesztőket, hogy békén hagyják őket, ha nem szövetkeznek a Talibánnal.

Az ehhez hasonló koordinációs hibák pedig alaposan aláásták a nyugati megszállók hitelességét.
Sok más elemző mellett a Spectator szerzője is úgy látja, hogy a terrorellenes háború elapadásával az Egyesült Államok figyelme a hidegháborús időket idéző nagyhatalmi rivalizálásra terelődött. Kína felemelkedése, Oroszország dezinformációs háborúja és a kiberhadviselés jelenti az új kihívásokat Washington számára. Előbbivel kapcsolatban érdekes gondolatmenetet tár az olvasók elé. Mint írja: ha valóban egy „második hidegháborúra” készülünk Kínával szemben, akkor az abban résztvevőknek alaposan meg kell ismerniük a kínai kultúrát – nyelvet, történelmet és politikai filozófiát egyaránt. Felvetése jogos: attól, hogy az USA a nyugati civilizáció értékeit tekinti mérvadónak, még muszáj komolyan figyelembe vennie a számára idegen kulturális közegek sajátosságait, ha sikeres külpolitikát szeretne folytatni.

Szemlézte: Irlanda Balázs

süti beállítások módosítása