Donald McNeil Jr. csaknem fél évszázadon át dolgozott tudósítóként a világhírű napilapnál, most azonban kénytelen felhagyni munkájával, miután egy 2019-es incidens kapcsán rasszista megnyilvánulással vádolták meg – derül ki a National Review beszámolójából.

Február 5-én a New York Times vezetősége elektronikus körlevélben értesítette dolgozóit a 67 éves McNeil távozásáról, melyben megköszönték több évtizedes munkáját; leszögezték ugyanakkor, hogy a vállalat nem tűri el a gyűlöletbeszédet, ezért kénytelenek megválni az egészségügyi és egyéb tudományos témákban tevékenykedő publicistától. Mint hozzátették, a továbbiakban is prioritásként kezelik a befogadó és tisztességes munkakörnyezet garantálását.

Mégis mi lehetett az elmarasztalt férfi bűne? A volt kollégáinak címzett közleményéből megtudhatjuk, hogy mi történt egy, a médiaóriás által középiskolásoknak szervezett perui kiránduláson, másfél évvel ezelőtt. Az egyik vacsoránál egy diák megkérdezte az újságírót, hogy szankcionálni kellett volna-e valamilyen formában azt az osztálytársát, aki még 12 évesen használta az N-betűs szót egy videóban. (A jelenség egyébként közel sem ismeretlen, Mimi Groves kísértetiesen hasonló esetéről korábban blogunk is beszámolt.) A lap munkatársa a bonyolult kérdésre reagálva a szót körülvevő kontextusról tudakozódott, mondván nem mindegy, hogy azt valakire irányítva mondják, vagy például csupán egy zeneszöveget idézve hangzik el.

Igen ám, de ebben a viszontkérdésben maga McNeil száját is explicite elhagyta az érzékeny kifejezés – és ez okozta végül a vesztét. Mint azt Charles C. W. Cooke, a National Review szerzője is részletezi, a kirúgott férfi megalázkodó bocsánatkérése a legelkeserítőbb az egész történetben.

Nem tudhatjuk pontosan, hogy az áldozatnak mi lehet a véleménye az esetről, viszont aligha áll közel ahhoz, amit sajnálkozó levelében írt. „Elsőre azt hittem, hogy a szövegkörnyezetet figyelembe véve indokolt e csúnya szó használata, azonban már rájöttem, hogy egyáltalán nem az; rettentően sértő, amiért mindenkitől elnézést kérek” – fogalmazott a munkatársainak továbbított üzenetében. Ezen sorokra reflektálva a cikkíró megjegyzi: „igencsak nyomasztó, ahogyan a tudósítólegenda képtelen volt kiállni magáért, s legfőképp az igazságért.

Szinte elképzelhetetlen, hogy valóban hibásnak érezze magát, s ne lássa kristálytisztán, hogy egész egyszerűen boszorkányüldözést folytat ellene néhány megszállott alak.

Mindkét fél közleménye abba a következtetésbe torkollik, hogy a bántó szavak bármilyen módon és kontextusban történő kimondása mélységesen megvetendő, a Natoinal Review szerzője szerint ugyanakkor ez nem így van. Egyrészt nem programozott robotok vagyunk, másrészt ebből az okfejtésből kiindulva akár az ellenszenves történelmi személyek alantas cselekedeteiről, vagy gondolatairól való közléseket is vétségnek tarthatnánk.

Charles C. W. Cooke erősen kétségbe vonja, hogy az eset miatt bárkit sérelem ért volna, mint ahogy azt a bocsánatkérő levél feltételezi. Emellett érthetetlennek tartja a meghurcolt zsurnaliszta azon kijelentését is, mellyel a sajtóorgánum küldetése melletti elköteleződéséről biztosít mindenkit. Mégis milyen küldetésről beszélünk? – teszi fel meghökkenve a kérdést Cooke, majd válaszával alaposan odaszúr a rivális médiumnak:

Jelen pillanatban ez a bizonyos misszió annyiban merül ki, hogy hatvanas éveiket taposó alkalmazottakat áldoznak fel a politikai korrektség oltárán, amiért azok meg merészelik kísérelni a körülöttük forgó világ megértését. Az utóbbi években a napilap bebizonyította, hogy semmiféle értéket nem képvisel már.

Egyes vélemények szerint McNeil a jövőjére való tekintettel hunyászkodott meg a New York Times progresszív jelszavakkal cukormázolt darálója előtt. „Ha viszont tényleg erre van szükség ahhoz, hogy valakit újra foglalkoztassanak, akkor az általunk ismert újságírásnak befellegzett” – zárja borúsan gondolatait a National Review szerkesztője.

Szemlézte: Irlanda Balázs