Két Capitol Hill is elesett az elmúlt 8 hónapban – ezzel kezdi írását Michael Lind texasi professzor a Tablet magazin hasábjain. Két részes szemlénk első cikke.

Michael Lind felidézi: az első Capitol Hill-i ostrom akkor volt, amikor felfegyverzett, szélsőbaloldali antifasiszta radikálisok elfoglalták a seattle-i Capitol Hill kerületének keleti részét. A rendőrség visszavonult a saját rendőrőrseiről biztonságosabb környékekre és bázisokra. A város demokrata vezetése pedig több, mint 24 napig hagyta, hogy az úgynevezett autonóm zónában a radikális szélsőséges csoportok kedvükre randalírozzanak, boltokat fosztogassanak és saját törvényeket, önvédelmi erőket szervezzenek. Az anarchista kommuna a George Floyd halálával induló tüntetések következménye volt. A zóna vezetője egy afro-amerikai férfi, akit többször lefilmeztek a területen belül állig felfegyverezve és milíciákkal körülvéve. A szerző kiemeli:

ha nem tudnánk, hogy ezek az események egy amerikai nagyvárosban történtek, a képsorok alapján azt is hihetnénk, hogy egy bukott állam utcáit és radikális fegyvereseit láthatjuk.

A kommunát végül csak azután számolták fel a szövetségi és városi rendfenntartók, hogy egy lövöldözés során 2 afro-amerikai meghalt a zónán belül. Az anarchista autonóm terület vezetőjét a helyi rendőrök tartóztatták le.

Michael Lind szerint a második tragikus esemény a fővárosi Capitol Hill, azaz az amerikai Kongresszus, a törvényhozás épületének ostroma volt. Itt a szélsőjobboldali tömegeket hatoltak be az épületbe, miközben az akkori republikánus alelnök épp az ülést vezette. A honatyákat evakuálták még mielőtt a dühös tömeg áttörte a felkészületlen rendőrség kordonját és behatolt az ülésterembe, valamint a képviselői irodákba:

Csakúgy, mint Seattle vezetői, az amerikai kongresszus vezetői elhagyták a hivatalukat és elmenekültek.

A két párt egymásra mutogat a történtekkel kapcsolatban. A demokraták szerint a republikánusok fel akarják számolni a köztársaságot. A másik oldal a demokrata szavazókat vádolja ezzel. Michael Lind úgy véli: mindkét félnek igaza van és mindkét oldal ugyanúgy hibás. A demokraták az anarchista és szélsőbaloldali tömegeket fegyverezték fel a már jól ismert és bevált NGO-k segítségével. A 2020 nyarán történt lázadásokat és fosztogatásokat a demokrata honatyák nem ítélték el, sőt sokszor még olajat is öntöttek a tűzre. Az egészben az a legérdekesebb, hogy az antifa anarchisták Joe Biden-el sincsenek kibékülve és már a beiktatása első napján erőszakos megmozdulásokat rendeztek demokrata pártirodák ellen. Donald Trump pedig az elvesztett (vagy szerinte elcsalt) választás után szabadította rá híveit az amerikai fővárosra. Megjegyzendő, hogy a szerző nem említi meg: a korábbi elnök maga is elítélte a megmozdulásokat és arra szólította fel a támogatóit, hogy ne zavarják meg a Kongresszus ülését.

A szerző szerint az amerikai társadalom és politikai rendszer gondjait csak súlyosbította és mélyítette a koronavírus okozta járvány és annak gazdasági következményei. De ahhoz, hogy jobban megértsük mi is az amerikai rendszer valódi problémája azonosítani kell az azon belüli 5 legfontosabb krízist.

Az egyik legfontosabb a politikai válság. 1830 és 1970 között a két nagy amerikai párt több kisebb politikai formáció koalíciója volt a szerző szerint. E kisebb egységek lehettek szövetségi, vagy lokális szintű tömörülések. Az 1970-es reformok óta azonban a megválasztott politikusok csak kisebb, többnyire fanatikus csoportokat képviselnek, hiszen csak ezek vesznek részt a pártokon belül rendezett előválasztásokon. Éppen emiatt a pártok nem többek, mint egyes karizmatikus, vagy ismert politikusok eszközei arra, hogy további népszerűséget és szavazatokat szerezzenek. E rendszer következményeinek köszönhető az olyan szélsőséges, vagy kívülálló figurák felemelkedése, mint Donald Trump vagy Bernie Sanders.

A reformok miatt megszűntek a lokális, helyi szintek. A szerző szerint ezért nem találhatunk konzervatív demokratákat Alabamában, vagy liberális republikánus politikusokat Connecticutban.

Ezt az is elősegítette, hogy a helyi újságírás szinte teljesen megszűnt és minden csatornát a nagy össznemzeti médiumok uralnak.

E tendenciák végül ahhoz vezettek, hogy mindkét oldal már-már szinte fel akarja számolni, vagy egyenesen meg akarja semmisíteni a másik szekértábort. Sokan hasonlítják e polarizált politikai rendszert a weimari köztársaság rendszeréhez vagy a Róma bukása előtti pártoskodáshoz, megosztottsághoz.

A második válság tünet egy identitásbéli krízis a szerző szerint. A republikánus demagógok szerint a másik oldalon szocialisták és szélsőbaloldaliak állnak, míg a demokrata megmondóemberek szerint az összes republikánus fajgyűlölő és egy diktatúrát szeretne kiépíteni.

Mindkét elit propagandája táptalajt talál a lakosság körében, mégpedig azért, mert hiányzik a közös amerikai narratíva.

Lind szerint ez a ’70-es évek polgárjogi mozgalmai után szűnt meg ez és azóta sem alkottak újat.

Egyesek azzal próbálkoztak, hogy ezt egy keresztény nacionalizmussal helyettesítsék, de ezt a többség elutasította mondván, hogy ez csak a déli protestánsoknak kedvez és kizárja a katolikusokat, vagy a zsidókat.

A liberális baloldal ezzel szemben szinte teljesen feladta, hogy egy közös narratívát hozzon létre. Helyette a még több ellentétet és feszültséget okozó faji multikulturalizmust kezdte propagálni.

E rendszer minél kisebb csoportokra bontaná az amerikai társadalmat és úgy hiszi, hogy e csoportok tagjai mind egyformák és ugyanúgy viselkednek. Ezért nem is értik, hogy hogyan fordulhatott az elő, hogy Trump növelte az afro-amerikai és spanyolajkú szavazói számát a legutóbbi választáson. Hiszen az ő elképzeléseik szerint csak a fehér, elnyomást támogató jobboldaliak, vagy egyenesen a fasiszták szavaznak Trumpra. E rendszer következtében olyan narratívák kezdték uralni a baloldali egyetemeket és a politikát, hogy a fehérek (különösképpen a férfiak) egy elnyomó társadalmat működtetnek Észak-Amerikában.

Ezek a fiktív nacionalizmusok, amelyeket az értelmiség gyártott, és amelyeket gazdag, jól képzett, ambiciózus elitek cinikusan manipuláltak, (s ezen elitek egymásra jobban hasonlítanak, mint saját követőikre) provokálják és gerjesztik egymást.

A szerző szerint várható volt, hogy érkezik válasz a magukat progresszívnek és elfogadónak beállító baloldal mérgező nyelvezetére és eszközeire. Nem csoda, hogy ha a fehéreket mind elkezdik démonizálni akkor az valamilyen válaszreakciót vált ki.

Cikkünk második részében a válság további 3 elemével foglalkozunk.

Szemlézte: Lukács Zoltán Marcell