Danube Institute Blog

A hiperaktív francia külpolitika hozadéka

2020. december 02. - Danube Institute

macron_5.jpg

„Ami a külpolitikát illeti, Emmanuel Macron határozottan vezető szerepet tölt be. De minél többet beszél, annál jobban felfedi saját hiányosságait a nemzetközi porondon is a francia elnök” − írja Rym Momtaz a Politico európai hasábjain.

A szerző szerint, amikor a francia államfő beszédet mond vagy interjút ad, akkor az európai és a francia elit mindig nagy ámulattal hallgatja. Ezzel szemben több brit szakértő és újságíró szerint ez hiányzik a jelenlegi brit kormányfőből, Boris Johnsonból. Német köztisztviselők is csodálják Macront a szerző szerint, mert viselkedése erősen ellentéte a „monokróm" Merkelnek. Momtaz szerint még a balti és a kelet-európai vezetők és döntéshozók is gyakran elismerik Macron szellemi képességeit. Ezen állítások megerősítésére a szerző a francia köztársasági elnök legutóbbi, hosszú interjúját hozza föl: „Az éles hangvételű megállapításai és provokatív idézetei miatt inkább egy think-tank vezetőjének tűnik, nem az EU egyetlen nukleáris hatalmának parancsnokának és az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjának”.

A szerző szerint a hivatalban töltött három év után elmondható, hogy Macron sok külpolitikai elhatározása kudarcba fulladt. Sokszor és sokat beszélt az európai szuverenitásról és a stratégiai autonómiáról is, azonban elnöksége alatt többször is megmutatkozott, hogy meddig is tud csak elmenni Franciaország a nemzetközi porondon az Egyesült Államok támogatottsága nélkül. A szerző kiemeli, hogy Trump elnöksége alatt nem volt könnyű dolga Macronnak.

Az USA elnöke több nagyobb nemzetközi megállapodásból is kilépett (párizsi klímaegyezmény, iráni nukleáris alku), és Franciaországnak nem jutott így más, mint a romeltakarítás és a menthető megmentése. Macron többször is próbálkozott sikertelenül Donald Trump meggyőzésével, sürgette őt, hogy változtasson a véleményén. Joe Biden győzelmével ugyan ismét felértékelődnek a transzatlanti kapcsolatok. „De döntő fontosságú, hogy miközben transzatlanti kapcsolatok újjáélednek, Macron nem építette be a stratégiailag autonóm Európáról alkotott elképzeléseit az EU külpolitikájának alapjába − még úgy sem, hogy sikerült azt a közbeszéd központi elemévé tenni.”

A szerző ezután sorra veszi a francia külpolitika sikereit és kudarcait az elmúlt évekből. Momtaz szerint Macron legfontosabb öröksége a tető alá hozott uniós újjáépítési alap. Sikerként említi még a szerző a Kína elleni koherensebb európai fellépés kieszközölését, valamint a párizsi egyezmény vállalásainak betartatását és az internetes radikalizmus elleni harcát.

A sikerek azonban itt alábbhagynak. Többen Párizs érdemének tartják, hogy Kína továbbra is részt vesz a párizsi klímaegyezményben. Antoine Bondaz Kína-kutató szerint azonban ehhez semmi köze sincs a francia külpolitikának. Szerinte Peking csak saját érdekei miatt tart ki a megegyezés mellett, és ezzel csak az Egyesült Államok nemzetközi megítélését akarja rontani. A szerző szerint Európában és annak közvetlen környezetében a francia külpolitika néha már túl hiperaktív volt, s gyakran ez volt a sikertelenségének az oka.

„A franciák valójában oda teszik a pénzüket, ahol a szájuk van − a Száhel-övezetbe, a Földközi-tengerre, az Arab-öbölbe, sőt Közép-Európába is. Lenyűgöző és ambiciózus napirend. De a grandiózusság ellenére Franciaország továbbra is egy középhatalom, amely mindig csak küzd a kimenetelek alakításáért, még a közvetlen szomszédságában is” − mondja Tobias Schneider kutató.

Erre példákat is hoz a szerző. Franciaország nem ért el, hogy részt vegyen és befolyásolja a hegyi-karabahi konfliktus lezárását megteremtő békefolyamatokat. Libanonban nem sikerült rendezni az ország politikai válságát, többek között a nagyobb szereplők (Irán, Egyesült Államok) és a helyi politikai elit ellenállása miatt. Macron keményen kiállt Törökország ellen a földközi-tengeri vitákban, azonban nem sikerült meggyőznie a legfontosabb NATO- és EU-s szövetségeit egy keményebb, kézzelfogható fellépéshez. A francia líbiai beavatkozást sem lehet sikerként elkönyvelni a szerző szerint. Azzal, hogy az európai hatalmak közül szinte egyedüliként nem a nemzetközileg elismert líbiai kormányt, hanem a szakadár Khali Haftar tábornokot támogatta, csupán csak azt érte el Macron, hogy Törökország aktívabban és erősebben állt ki a tripoli rezsim mellett. A szerző megemlíti az orosz-francia kapcsolatokat is. Azzal, hogy a francia köztársasági elnök egyre jobban sürgeti a párbeszéd újranyitását Moszkvával, több kelet-európai és balti vezetőt is elidegenít magától.

A Politico szerzője kiemeli: legutóbbi interjújában Macron arról beszél, hogy egy mechanizmust kell létrehozni amivel korlátozni vagy körülvenni lehet az olyan országokat (Oroszország vagy Törökország például), amelyek nem tartják be a nemzetközi jogrendet. De Macron elnök még nem talált ki hatékony módszereket erre.

Momtaz megemlíti azt is, hogy egy hosszú interjújában a francia államfő egyszer sem ejtette ki a transzatlanti kifejezést. De például beszélt a német védelmi miniszterről és annak elképzeléséről: Kramp-Karrenbauer legutóbbi vezércikkében erősen bírálta Macron stratégiai autonómiáról való elképzeléseit. Macron válasza (és terve, hogy éket verjen a jelenlegi védelmi miniszter és német kancellár közé) azonban sokak szerint csak a visszájára sülhet el, és csak azt eredményezné, hogy növekedne a CDU-s politikus népszerűsége Németországban.

Szemlézte: Lukács Zoltán Marcell

süti beállítások módosítása