Ideje a konzervatívoknak felvenni a harcot a liberális hálózatokkal

2020. augusztus 10. - Danube Institute

melyallam.jpg

Legfőbb ideje, hogy a konzervatívok „a liberálisok pályáján vegyék fel velük a harcot”. A The American Conservative egy Dél-Kaliforniában élő, katolikus középiskolai tanár véleménycikkét közölte augusztus 5-én, „Szivárogjunk be a mélyállamba (deep state), majd kooptáljuk – a közjó érdekében” címmel.

Jonathan Culbreath merész javaslatának kiindulópontja meglehetősen közismert konzervatív körökben. Culbreath részletesen kifejti, hogy mi a klasszikus amerikai, libertárius konzervatívok felfogása a hatalomról és a politikáról: az, hogy minden politikai és közéleti tevékenység alapja és referenciapontja az amerikai alkotmány, és az abból fakadó jogállam.

A konzervatívok értelemszerűen konzerválni szeretnek, és a hatalomgyakorlás terén is ragaszkodnak a három hatalmi ág szétválasztásához, és ahhoz, hogy végsősoron a választások által kifejezett népakarat mindennek az eldöntője. Csakhogy ma Amerikában valójában nem az alkotmány vagy a parlamentáris demokrácia határozza meg, milyen irányba menjen az ország, hanem egy „láthatatlan alkotmány”, mely egy „arisztokratikus rezsimet” működtet, állítja Culbreath.

A hagyományos komzervatívok mintha nem akarnák észrevenni Culbreath szerint, hogy a hatalom és a befolyás Amerikában már régóta egy sokszereplős, több „kihelyezett hatalomgyakorlási helyből” álló összetett hálózat kezében van, melynek csak egyik eleme az, amit hagyományosan „deep state”-nek neveznek, azaz a nem választott tisztségviselőkből, hanem az állami adminisztráció önjáróvá vált szerveződéseiből álló entitás.

Ilyen kihelyezett hatalmi egységek a rendőrség, a bíróságok, a média, beleértve az egyre befolyásosabb közösségi médiát, a hadsereg, az egyetemek, és az óriási magánvállalatok. A hatalomnak ezek a látszólag különálló területei mind egy irányba „dolgoznak” egy olyan szűk elit érdekében, melyet Culbreth liberális arisztokráciának nevez.

Különösen érdekes, amit Culbreath a pénzügyi intézményekről és a nagyvállalatokról ír. Szerinte mivel ezek hosszú évtizedek óta meghatározzák, hogy „amerikaiak millióinak az élete milyen irányba haladjon”, a valóságban teljesen pontatlan őket a „magán” jelzővel illetni.

Culbreath példának hozza fel, ahogyan nagyvállalatok tisztán profitmaximalizálási szempontoktól vezérelve, a szintén kizárólag a profitot szem előtt tartó pénzintézetek közreműködésével, majdnem az egész amerikai ipart kiszervezték Ázsiába, és ezzel kihúzták a talajt a munkásosztály és a középosztály lába alól, tartós és folyamatos elszegényedésre ítélve őket. Tehát amerikaiak millióinak a sorsát határozzák meg ezek a hivatalosan sosem megválasztott erők, melyek valójában nem a magán-, hanem a közszféra részei, és amelyek ténykedésének „erkölcsi és politikai következményei is lettek: a családok széthullása, a termékenység csökkenése, növekvő droghasználat és egyre több öngyilkosság”. 

A szerző szerint ezért nagy tévedés és hiba, amikor konzervatív politikusok a klasszikus „köz- és magán” felosztásból és a klasszikus amerikai szabadságjogokból kiindulva védik a nagyvállalatokat az állami beavatkozástól, és a „kis állam” mellett érvelnek. Valójában a magánvállalatok és a többi háttérhatalmi intézmény egyetlen hatalmas állam, amelynek ellenőrzése kicsúszik a választott politikusok és a végrehajtó hatalom kezéből, érvel Culbreath.

A konzervatívok jelenleg „egy tipikus vesztes játszmát folytatnak a liberális arisztokráciával, mely sikeresen bebetonozta hatalmát”, írja Culbreath, és kijelenti: legfőbb ideje, hogy a konzervatívok „a liberálisok pályáján vegyék fel velük a harcot”.

Culbreath javaslatának lényege, hogy a konzervatívoknak be kell „szivárogniuk” a legfontosabb kihelyezett hatalmi struktúrákba, és szívós munkával kooptálni kell azokat. Culbreath kijelenti: „A hatékony konzervatív stratégiának fontolóra kell vennie az alkotmány látható normáin és eljárásain kívüli cselekvés lehetőségeit”. Vagy azáltal, hogy kitágítja ezeket a normákat; vagy úgy, hogy ténylegesen elfoglalja a szóban forgó intézményeket (pénzügyi szektor, média, a tudományos élet és a felsőoktatás) egy jól összehangolt és jól szervezett akcióval, hogy megváltozzon a hatalom dinamikája. A liberális arisztokráciát a saját pályáján kell megverni.

A konzervatív politizálás egyetlen járható útja tehát az, ha világosan megfogalmazódik, mi a „közjó”, és mi az, ami a közjó ellen dolgozik, ezért „ki kell zárni a társadalomból”. Az egyetlen működő stratégia pedig az, amely mindenáron, de szilárd etikai és erkölcsi elvek mentén a közjót igyekszik megvalósítani.

Szemlézte: Tóth-Bíró Zsófia