Így szelidítheti meg Nagy-Britannia Kínát

2020. augusztus 03. - Danube Institute

kina_uk.png

„Az Egyesült Királyság kulcsszerepet játszhat a – főleg a Dél-kínai-tengeren tapasztalható – kínai agresszió legyőzésében” – veti fel a gondolatot H. R. McMaster, az Egyesült Államok korábbi elnöki nemzetbiztonsági tanácsadója a The Spectator hasábjain.

A kínai vezetés manapság imádja és előszeretettel használja a „win-win” kifejezést; de valóban ,,win-win” szituációkról beszélhetünk? Ha Kínáról van szó, akkor sajnos legtöbb esetben nem. Az ország vezetésének attitűdjében ugyanis sokkal inkább az figyelhető meg, hogy mindig abban a reményben cselekednek, hogy a kölcsönös „win-win” helyett Kína duplán is nyer, ezzel a többi nemzetet egy relatíve hátrányos pozícióban hagyva.

És pontosan ez tükröződik abban is, ahogyan a Kínai Kommunista Párt kezelte a koronavírus-világjárvány alakította helyzetet.

Hogyan beszélhetnénk „win-winről” akkor, amikor Kína – pontosabban a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg és az állambiztonság – kibertámadásokat hajtott végre olyan kórházak, gyógyszerészeti cégek, nagyvállalatok és egyéb egészségügyi kutatóközpontok ellen, akik éppen koronavírus elleni vakcina vagy gyógymód kifejlesztésén dolgoztak? És akkor, mikor mindez ahhoz vezetne, hogy Kína egyrészt a „vakcinagyártási verseny győzteseként” relatív előnnyel lépne ki a nemzetközi válsághelyzetből – mind gazdaságilag, mind pszichológiai téren, másrészt pedig megerősödne az a kínai vízió, hogy az autoriter merkantilista rendszer a demokratikus szabadpiaci elvek alapján felépülő rendszerek fölé kerül?

A fent leírtaktól nem túl eltérően járt el a kínai diplomácia sem az elmúlt időszakban: a dezinformációs kampányok folytatása, a hamis információ terjesztése, továbbá az Egyesült Államok, Európa és Ausztrália hibáinak kiemelése és hangoztatása folyamatos eszközévé vált a kínai külpolitikai retorikának.

Amikor az elmúlt hónapban Kína egyre inkább beavatkozott Hong Kong szabadságába és kezdte tőle megvonni a különleges státuszt, és ezzel kapcsolatosan az Egyesült Királyság hangoztatta negatív véleményét, Kína csak fenyegetéssel válaszolt, hozzátéve azt, hogy „Nagy-Britannia hogy nevezheti magát egyáltalán Nagy-Britanniának akkor, ha más országok dallamára táncol?”. Persze nem jó, ha úgy táncolunk, ahogy azt más országok diktálják, de az sem vezet egy szabad, prosperáló és biztonságos világhoz, ha mindenki úgy táncol, ahogy azt Kína kívánja.

Az Egyesült Királyságnak pedig – pozícióiból fakadóan – nagy előnye van abban, hogy önakarata szerint cselekedjen a kínai agresszióval szemben, ezzel példát statuálva egyéb államok számára is:

„Az ország szoros kapcsolata Indiával, Japánnal, Dél-Koreával és Ausztráliával hozzájárulhat a Dél-kínai-tengeri régió egyfajta egyesítéséhez, mely egyesítésnek célja a gazdasági kooperáció, a tisztességesség és a demokratikus kormányzás intézményének előmozdítása és ezzel párhuzamosan a KKP régióban tapasztalható agresszivitásának visszaszorítása” – írja McMaster. „Brit diplomaták talán arra is képesek, hogy vezető szerepet játsszanak annak megakadályozásában, hogy a Kínai Kommunista Párt felforgassa az olyan jelentős nemzetközi szervezeteket, mint a WHO vagy a WTO” – teszi hozzá.

A diplomácia azonban valószínűleg sajnos nem lesz elég. A kibertámadások és az agresszív gazdasági és diplomáciai jelenlét mellett Kína az utóbbi időben a koronavírus járvány miatt kialakult helyzetet is arra használta fel, hogy saját malmára hajtsa a vizet: a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg egyre több helyen jelent meg agresszorként – beleértve a Kelet-kínai-tengert és a Himalájánál húzódó indiai határokat – azzal a céllal, hogy saját területi igényeinek kielégítését előmozdítsa. Tajvan azonban még ezen túl is kiemelt szerepet kapott az elmúlt időszakban: a kínai hadsereg éjszakai hadgyakorlatokat tartott a Tajvani-szorosban, harci és bombázó repülőgépekkel pedig fenyegető repüléseket tartottak a sziget területe felett.

A Felszabadító Hadsereg az elmúlt évtizedekben jutott egyre nagyobb hatalomhoz, és ért el ma odáig, hogy azt lehet mondani: ha a katonák folytatják azt a fajta soviniszta retorikát és cselekedeteket, amit a kínai vezetés használ, könnyen előidézhetnek egy válsághelyzetet. Egy ilyen válság elkerülésében is kulcsszerepet tud játszani az Egyesült Királyság. Egyrészt diplomáciai úton elterelheti egy olyan irányba Kínát, ami meggyőzi Pekinget arról, hogy a katonai agresszió hatásossága igen csekély, másrészt pedig a régió kollektív biztonságát is előmozdíthatja mind a NATO, mind a Szingapúrral, Malajziával, Ausztráliával és Új-Zélanddal kötött Öthatalmi Védelmi Megállapodás, mind a Japánnal aláírt Védelmi Logisztikai Szerződésbeli tagságának segítségével.

McMaster szerint a legfontosabb, hogy „Nagy–Britannia olyan pozícióban van, melyben képes arra, hogy meggyőzze Hszi elnököt és a KKP vezetőit arról, hogy a szabad világ nemzeteinek meghódítására irányuló tevékenységeik eleve el vannak ítélve. És bár a brit diplomácia, a gazdaság, valamint a katonai politikák is mind létfontosságúak, lehet, hogy a privát szektor és a civil szféra magánemberei lesznek azok, akik az egészben a legerősebb hangot adják”. És talán ez lesz a kulcs ahhoz, hogy az Egyesült Királyság jó irányt tud majd mutatni a többieknek is.

Szemlézte: Markó Alíz Izabella