Itt vannak az új kor jakobinusai

2020. július 13. - Danube Institute

guillotine.jpg

Párhuzamot fedezhetünk fel az 1793-as események és napjaink Amerikájának történései között.

„A közbiztonsághoz nélkülözhetetlen a nyilvános terror alkalmazása.” Legalábbis 1793-ban a francia Közbiztonsági Bizottság radikális vezetői rétege így gondolta. Miután a Bizottság átvette a forradalom irányítását azzal a céllal, hogy „a terrort a mindennapok rendezőelvévé tegye”, bizonyíték nélküli kirakat-tárgyalások és ideológiai tisztogatások sora vette kezdetét.

Ha a terrorra, mint fogalomra és jelenségre nem a szó szoros értelmében gondolunk, egyfajta párhuzamot fedezhetünk fel az 1793-as események és napjaink Amerikájának történései között. Ma persze a radikálisok kritikusai nem a guillotine-tól félnek, de valós és nem kisebb félelemként jelenik meg előttük a munkahelyük, az állásuk és a már meglévő társadalmi helyzetük elvesztése. Miért? A munkavégzés és a stabil állás általában szorosan összekapcsolódik a gazdasági- és anyagi biztonsággal, az egészségügyi ellátás lehetőségével. Szóval bárki, aki még mindig úgy gondolja, hogy az egyre erőteljesebben ébredező és feltörő progresszívok nem jelenthetnek komoly és egyben komoly anyagi veszélyt, az gondolja csak ezt át:

Példaként nem egy eset áll előttünk, de nézzük csak meg először, mi is történt David Shor-ral – írja Robby Soave a Reason magazinban.

Amikor hetekkel ezelőtt az Egyesült Államok nagyvárosainak utcáin sorra kezdődtek meg a George Floyd igazságtalan halála által kiváltott tüntetések, David Shor, egy 28 éves politológus, aki akkor még a Civic Analitytics-nek dolgozott, tweetelte néhány megfigyelését az esettel kapcsolatosan. Shor Twitter bejegyzésében a Princeton University munkatársának, Omar Wasownak egy olyan kutatását osztotta meg, melyben Wasow azt fejti ki, hogy „míg az erőszakos tüntetések sok esetben a visszájukra sülnek el, az erőszakmentes tüntetések sokkal inkább bizonyulnak hatásosnak”. És habár a Shor tweet-je mögött megbúvó indíttatás kifejezetten liberális jellegű, a közösségi média progresszív szószólói meghurcolták őt véleményéért.

Elítélték Short, mint rasszistát, holott a felvetett koncepció és a tüntetések szabályozása pont azt eredményezte volna – Shor alapján –, hogy a Black Lives Matter mozgalom is sikeresebb, hatásosabb és eredményesebb lehessen. Ezzel azonban úgy tűnik, senki sem törődött: egy aktivista kommentben kérte meg a Civic Analytics-et arra, hogy „jöjjön és szedje össze a fiát”.

A Civic Analytics pedig „jött és összeszedte” Shor-t: azonnal kirúgta.

Jonathan Chait szerint Shor hirtelen elbocsátása a politikai korrektség fogalmának egyre nagyobb mértékű torzulásával magyarázható: ma ugyanis él egy olyan politikai tendencia, melyben a baloldali radikálisok megpróbálják úgy szabályozni a politikai diskurzust, hogy az ellentétes nézeteket szinte már törvénytelenként definiálják. És ma ez az újfajta politikai korrektség már átgyűrűzött a mainstream újságíráson kívül a kommentárok világába is, sőt az amerikai mindennapokban is ott él.

Ennek következményeit láthatjuk ma a UCLA és a University of Chicago egy-egy professzorának botránya kapcsán is. És ami azt illeti, nem ritka, hogy konkrét bizonyíték nincs is a rasszizmusra, de ma már elég csupán annyi is, hogy ha valaki gyanús – azaz valamiben nem ért feltétlenül egyet a Black Lives Matter progresszív és radikális tüntetőivel.

A baloldali újságíró, Lee Fang esete szintén kiemelhető: Fanget egy kollégája azt követően titulálta nyilvánosan rasszistának a közösségi médiában, hogy az író egy olyan afroamerikai tüntetővel készített interjút, aki kritizálta az erőszakos tüntetési taktikákat. Ezt követően Fang próbálta magát megvédeni a támadókkal szemben; ebben barátai is segítettek neki, ahogy tudtak, azonban az egész konfrontációnak lényegében egy gyors és egyoldalú vége született: két nappal a vád után Fanget egy hosszú bocsánatkérés megjelentetésére kényszerítették. Ezt a metódust David Bersnstein – The Volokhs’ Conspiracy – pedig az egykori maoista módszerekkel vonta párhuzamba. Habár – szerencsére – ez esetben nem alkalmaznak fizikai kínzást, az egzisztencia elvesztésével való fenyegetettség érzése hasonlóan lesújtóan hat.

Shor, Fang és a professzorok mellé még olyan neveket is felsorakoztathatunk, mint Adam Rappaport – a Bon Apetit főszerkesztője – és Alison Roman gasztroíró, ugyanis ők is áldozatául estek az újfajta – baloldali ihletésű – politikai korrektség alapjait adó érzelmi biztonság hiányát hangoztató és az abból táplálkozó támadásoknak.

„És ami ebben az egészben a legironikusabb, az az, hogy a feltörekvő progresszív Twitter-harcosok pont saját alapelveiket hágják át, amikor valakit alaptalanul vádolnak. Bárki törődött a University of Chichagón tanító Uhlig professzor mentális egészségével az egész incidens alatt és után? Bárki törődik most Romannal, aki valószínűleg nem számított arra, hogy ellenségei később majd egy 23 éves korában a Myspace-re feltöltött fotója alapján vádolják őt rasszizmussal? És bárki törődik közülük most azzal, hogy mi van a farkasok elé dobott Shorral, aki valójában egy teljesen észszerű megfigyelést posztolt?”

Valószínűleg nem. És ez már sokkal inkább hangzik terrornak, mint biztonságnak vagy szimplán a biztonság megőrzésének, legyen az akár érzelmi síkon. Talán így már logikus, ha ezt is „1793-as projektnek” nevezzük.

Szemlézte: Markó Alíz Izabella