A csőcselék dühéről

2020. június 30. - Danube Institute

jefferson.jpg

Amerika fontos keresztény portálján, a First Thingsen jelent meg Wilfred M. McClay történész professzor és publicista írása „Szobrokról és jelképes gyilkosságokról” címmel.

McClay szomorúan állapítja meg, hogy az ikonoklasztázia, avagy a képrombolás pozitív tartalommal megtöltött szóvá vált. A kortárs amerikai kultúrában a képrombolást az „elavult, túlhaladott” hagyományok kisöpréseként éltetik, megfeledkezve arról, hogy a történelem során mindig vallási vagy kvázi-vallási konfliktusokhoz kapcsolódott, és „a szentség különböző értelmezései miatt kialakuló egymásnak feszülés utolsó vérig tartó harcokhoz vezetett”. 

A professzor felidézi, hogy a hagyományos egyiptomi istenek Ekhnaton fáraó általi kisöprésétől kezdve a vallásos ábrázolások elleni bizánci és kálvinista hadjáratokon és a francia forradalom „orgiasztikus kulturális megszentségtelenítésein” át a legutóbbi, hindu és buddhista templomok elleni muzulmán és tálib pusztításokig sosem pusztán „tisztogató hadműveletekről van szó”. Azok, akik a más hitűek jelképei ellen törnek, szándékosan vágnak ellenfeleik elevenébe, és arra törekszenek, hogy megsemmisítsenek minden tárgyi emléket, ami arra emlékeztetne, hogy valaha is léteztek a másként gondolkodók.

McClay szerint bár nehéz megállapítani, a fentiekből mennyi igaz, mindarra, ami mostanában az USÁ-ban történik, annyi bizonyos: a csőcselék látszólagos spontán akciói mögött mintha valamiféle a kameráknak pózolás és előre kiterveltség és szervezettség sejlene fel. A professzor szerint elég nehéz összefüggést találni a George Floyd halála felett érzett jogos felháborodás és olyan történelmi személyiségek szobrainak ledöntése vagy megrongálása között, mint Mahatma Gandhi, Ulysses T. Grant tábornok vagy Winston Churchill. A szerző felteszi a kérdést: vajon ezek a szobrok elleni akciók azt jelzik, hogy a csőcselék dühe immár céltalan és senkit és semmit sem kímél, vagy valami sokkal baljóslatúbb üzenetet hordoz arról, hogy Amerikában teljesen összeomlott az intézményekbe vetett bizalom?

A szerző szerint egyelőre lehetetlen megválaszolni a fenti kérdést, az viszont biztos, hogy a megsemmisítő akciókat a színtiszta gyűlölet és az ellenfél iránti irgalom teljes hiánya jellemezi. Ráadásul semmit sem érnek el azok ügyének előmozdításában, akiknek a védelmében a csőcselék állítása szerint fellép, de akiket valójában csak ürügyként citál értelmetlen vandalizmusa magyarázataként. Semmilyen előremutató, pozitív üzenetet nem fogalmaznak meg a rombolók. „A köztéri alkotások közösségi üzeneteket hordoznak. Ledöntésük csak vákuumot hagy maga után”, érvel a professzor.

Egy másik jellemzője a zavargásoknak, hogy azok „közkatonáinak” egy jelentős része magasan képzett, középosztálybeli fehér fiatal. A Pew kutatóintézet felmérése szerint hat Black Lives Matter (BLM) aktivistából mindössze egy fekete. Ezek a fehér fiatalok „[a rombolás általi] üdvözülésüket félelemmel és reszketéssel élik át” miközben a „fehér előjogaik” okozta mély egzisztenciális bűntudatukat próbálják meg feloldani dühödt és „mérhetetlenül közönséges nyelvezettel megspékelt” őrjöngésükkel. Az ilyen súlyos pszichés erők markában vergődő emberek a legvégsőkig is hajlandók elmenni, hogy megszabaduljanak démonaiktól, jelenti ki McClay professzor.

Ám mindennél még aggasztóbb McClay szerint az, hogy a hatalmon lévők milyen mértékben kapituláltak a „mozgalom” előtt. Kormányzók és polgármesterek egyszerűen nem hajlandók fellépni a vandálok ellen. „A nagyvállalatok versengenek a jóemberkedésben, és valamifajta védelmi pénzre emlékeztető anyagi támogatást nyújtanak az alapvető amerikai politikai és társadalmi rend felforgatására törő szervezeteknek. Az egyetemek vezetése szinte töri magát azért, hogy azok mellé álljon, akik a gondolkodás szabadságát nyomják el, és rendszeresen engednek a tiltakozóknak, ahelyett, hogy megvédenék az oktatás szabadságának legalapvetőbb elveit” − jelenti ki McClay.

A jelképes gyilkosságnak tekinthető szobordöntések kéz a kézben járnak az eltérő vélemények elhallgattatásával, ami mostanra általános jellemzőjévé vált az amerikai kampuszoknak. McClay szerint a saját területén, a történettudományokban is eluralkodott az a hozzáállás, amely a múltra nem, mint tanulságokkal, kitekintéssel szolgáló önálló ismeretforrásra, hanem kizárólag a jelen problémáinak képlékeny háttereként tekint.

Azok, akik a „jelen erkölcsi lázában” ki akarják törölni a történelemkönyvekből mindazokat, akik nem érnek fel teljesen a jelen elvárásaihoz, jobban tennék, ha kétszer is meggondolnák, mit cselekszenek, írja McClay. Először is azért, mert ahogyan a Szentírás figyelmeztet minket, amilyen mércével mi mérünk, olyannal mérnek majd minket is. Azok, akik erkölcsi tökéletességet várnak el másoktól, jobb, ha maguk is felkészülnek ugyanerre. Másodszor pedig, és ez a fontosabb ok McClay szerint, azért, mert minden emberei civilizáció alapja annak belátása, hogy minden emberi teljesítmény csak részleges lehet.

A mai zelóták egyik célpontjának, Thomas Jefferson amerikai elnöknek az élete tökéletes példa erre, magyarázza a professzor. „Jeffersont mindenek felett az eszméiért tiszteljük. Az emberi szabadság és méltóság ügye miatt, melynek oly ékesszóló bajnoka volt. Hibái valóban ellene szólnak, de nem azok ellen az ügyek ellen, melyekért minden erejével küzdött. Az ő esete lecke kellene, hogy legyen mindannyiunk számára ma. Jeffersonhoz hasonlóan, mindannyian saját magunknál sokkal nagyobb jelentéseket hordozunk, olyan értelmeket, melyek megvalósítása lehetetlenség egy emberélet alatt, vagy amelyeket még magunk sem értünk teljesen, de amelyeket a tőlünk telhető leghűségesebben próbálunk előrevinni.”

Nekünk, mai embereknek, megvan az az előnyünk Jeffersonnal szemben, „hogy az ő vállaira állhatunk”, szavai útmutatásul és ihletként szolgálnak számunkra, jelenti ki a történész szerző. Majd a georgiai kongresszusi képviselő, polgárjogi harcos John Lewist idézi, aki azt mondta Jeffersonról, hogy minden hibája ellenére „szavaiból fakad a forrás”. „És a mai napig ugyanez a forrás életünk éltetője, és semmi jel nem mutat arra, hogy ki akarna száradni. Hiba és botrány, hogy megengedjük a közöttünk élő gonoszoknak és ostobáknak, hogy megfosszanak minket és magukat a forrás áldásaitól” −zárja írását a szerző. 

Szemlézte: Tóth-Bíró Zsófia