Mi a közös Csernobilban és a koronavírusban?

2020. február 24. - Danube Institute

koronavirus.jpg

„Váratlan krízishelyzetek nemcsak egyéneket, hanem egész kormányokat dönthetnek meg” – írja Madeleine Kearns, a National Review kolumnistája.

A kínai kommunista hatalom 2019-ben ünnepelte fennállásának 70. évfordulóját. A mérföldkő sikerét azonban elhomályosította a rohamosan csökkenő gazdasági növekedés, a Hongkong-i tüntetéshullám és az amerikai kereskedelmi háború következményei is. Ezek után nem is gondolták volna, hogy 2020 sokkal nagyobb kihívásokat tartogat majd.A koronavírus következtében már 60 millió – közel egy olaszországnyi – ember van a történelem eddigi legnagyobb karanténjába zárva. Legfrissebb adatok szerint a COVID-19 fertőzöttjeinek száma a 80 ezerhez közelít, a halálesetek száma pedig meghaladta a 2600-at. És mivel biztos ellenszerre még nem bukkantak, a legjobb dolog, amit tehetnek, az a totális elkülönítés.

De hogyan is működik ez a kommunista Kínában? Egyes körzetekben például már hadiállapotot hirdettek, vagyis senki nem hagyhatja el az otthonát. A fertőzötteket elszállítják, és a legszigorúbb körülmények között különítik el, azokat pedig, akiknek nincs elég hely, (interneten terjedő videók szerint) a saját lakásukba zárnak be az ajtókra heggesztett vasrudakkal. A továbbra is fertőző halottakat minden gondolkodás nélkül elégetik, csakúgy, mint a döglött állatokat egész Kína szerte. Az egyik párttisztviselő azt nyilatkozta, hogy mindazok, akik nem jelentik be fertőzöttségüket, „örökre a szégyen oszlopára lesznek felszegezve”.

A KKP kármentési stratégiája a régi szovjet gyakorlatokat idézi. Kezdetben azt állították, hogy a vírus aligha terjedhet emberről emberre, persze ez hamar megcáfolódott. Aztán a párt azon volt, hogy meggyőzze a világot, hogy a korházak, a személyzet és a felszerelés bőven elég ahhoz, hogy lokálisan meg lehessen oldani a krízist. Azokat az újságírókat és orvosokat pedig, akik másképp látták a helyzetet, a rendőrség pillanatok alatt elhallgattatta.

A ’80-as évek közepén még kevesen látták előre a Szovjetunió közelgő végóráját, de utólag Mihail Gorbacsov, a szuperhatalom utolsó vezetője fontos fordulópontot jelölt meg, méghozzá a ’86-os csernobili katasztrófát. Gorbacsov még 2006-ban úgy fogalmazott: „A csernobili katasztrófa mindennél jobban utat engedett a növekvő szólásszabadságnak, egész addig a pontig, amikor az addigi rendszer fennállását veszélyeztette. Teljesen egyértelmű volt, hogy folytatni kell a glasznoszty politikáját.”

Csernobil hivatalos halottjainak száma egész eddig csupán 31. Ennek ellenére ma már tudjuk, hogy a katasztrófát követő hetekben és hónapokban a szovjet államapparátus 600-800 ezer civil „önkéntest” vont be az eltakarítási munkálatokba, és ezek az emberek nagy része közvetlenül érintkezett radioaktív anyagokkal. Az első húsz évben közülük 120 ezren haltak meg a sugárzás következtében, a túlélők pedig életük végéig egészségügyi problémákkal fognak küzdeni.

A katasztrófára adott szovjet válasz végül is – óriási áldozatok árán – effektíven akadályozta meg a világméretű tragédiát. De attól még világos, hogy amikor egy autoriter kommunista rezsim ilyesmivel találja szemben magát, akkor visszahúzódik a büszkeség, a tagadás és a megtévesztés falai mögé. Ez a stratégia a Szovjetunióban végzetes politikai baklövésnek bizonyult, hisz mindenki számára nyilvánvalóvá tette a rendszer gyengeségeit, ami pár év múlva össze is omlott.

Kína most az akkori Szovjetunióhoz hasonló helyzetben van. Bár a karanténok és a rendőrség hatásos közbeavatkozásai által eddig sikerült a KKP-nek a világot megkímélnie a legrosszabbtól (hisz a fertőzöttek 99%-a Kínában van), ennek a hozzáállásnak még súlyos belpolitika következményei lehetnek. Nem tudni mekkora lesz a kínai nép haragja, ha egyszer véget ér a járvány, de az biztos, hogy (Csernobilból kiindulva) a KKP-re igencsak nehéz évek várnak.

Szemlézte: Orbán Tamás