A Demokrata Párt és a választási beavatkozások rövid története

2019. október 15. - Danube Institute

valasztas.jpg

Nem kérdés, hogy a nagyhatalmak kormányai beavatkoznak-e mások választásaiba. Megtehetik és meg is teszik. Ennek a műfajnak azonban nem Oroszország, hanem maga az Egyesült Államok az igazi nagyágyúja, írja Andrew McCarthy, a National Review kolumnistája.

Mintha csak tegnap lett volna, hogy 2012-ben Mitt Romney, Obama republikánus kihívója egy kampánybeszédében azt a szerencsétlen megjegyzést tette, miszerint Oroszország Amerika első számú geopolitikai ellenfele. Obama ezt abszurd anakronizmusnak ítélte, és az első adódó alkalommal gúnyosan kovácsolt belőle politikai tőkét: „A ’80-as évek hívnak, kérik vissza a külpolitikájukat” – tréfált az elnök. Senki nem mondta Romney-nak, hogy „a hidegháborúnak már húsz éve vége”?

Obama ’12-es kampánya a múltban ragadt republikánusokra főkuszált, akiket elvakít a nosztalgia és képtelenek alkalmazkodni a változó időkhöz. Ez a Demokrata Párt már nem Truman vagy Kennedy pártja volt, emlékeztet McCarthy, hiszen nekik ugyanannyira nevetséges tűnt az orosz fenyegetés gondolata, mint például a szegregációs törvények visszatérésének lehetősége.

De aztán 2016-ban Hillary Clinton elvesztette a választásokat, és „a demokraták úgy döntöttek, hogy visszahívják a ’80-as éveket” – írja a szerző. Kiderült ugyanis, hogy a hidegháborúnak még sincs vége, és Oroszország egyik pillanatról a másikra alaptalan neokon megszállottságból egzisztenciális fenyegetéssé változott.

Itt is érvényes az általános szabály, hogy egyik szélsőséges álláspontnak sincs igaza. Romney nem tévedett olyan nagyot, Putyin valóban jelentős ellenfél a világpolitika színpadán, még ha nem is a legnagyobb. Oroszország komoly nukleáris fegyverzettel, erőteljes hadsereggel és képzett hírszerzéssel rendelkezik, mindezek mellett pedig gyökeresen Amerika-ellenes és hatékonyan dolgozik együtt más, hasonló beállítottságú országokkal. Sőt, állandó vétó-jogát az ENSZ Biztonsági Tanácsban is rendszeresen használja az amerikai érdekek megtorpedózására.

Ugyanakkor, írja McCarthy, Putyin országa nem a Szovjetunió és a hidegháborúnak valóban vége. A modern Oroszország projektált nagyhatalmisága jelképeivel aligha tudja elfedni harmadik világbeli gazdaságát, csökkenő népességét és társadalmi problémáit. Mindezek mellett, a demokratikus álarc mögött „Oroszország politikai rendszere erkölcstelenebb, mint egy házasság uralkodók, oligarchák és a szervezett bűnözés között” – fogalmaz a szerző. Oroszország a hatalmas szovjet szörnyetegnek tehát csak gyenge utánzata lett mára.

De képes Oroszország beavatkozni az amerikai választásokba? Képes propagandát terjeszteni, hogy befolyásolja az erőviszonyokat? Persze, hogy igen, sőt meg is teszi. Mert „ez az, amit az erre képes kormányok tesznek más országokkal” – írja McCarthy, beleértve az Egyesült Államokat is.

Az USA ennek a játéknak a legaktívabb résztvevői közé tartozik. Ahogy Loch Johnson, az amerikai hírszerzés elismert kutatója fogalmazott: „Azóta csináljuk, mióta megalakult a CIA 1947-ben. Használtunk plakátokat, szórólapokat, leveleket, bannereket – mindent. Hamis információkat helyeztünk külföldi lapokba. És persze használtuk, amit a britek György király lovasságának neveznek: pénzzel teli bőröndöket”.

Amit a demokraták rendszerint elfelejtenek, hogy többen közülük örömmel fogadták a beavatkozást az amerikai választásokba is. Jimmy Carter például 1976-ban és ’80-ban is a szovjetek segítségét kérte a kampányában, mondván, hogy ő és pártja majd jobb tárgyalópartner lesz, mint Ford, vagy később Reagan. A KGB-archívum tanúskodik róla, hogy három évvel később Ted Kennedy, a „Szenátus Oroszlánja” szövetkezett Andropovval a republikánusok ellen. Kennedy úgy gondolta, hogy Reagan-t csak úgy lehet kiütni a nyeregből, ha újjáélednek az amerikai-szovjet konfliktusok. Felajánlotta, hogy Moszkvába látogat, ahol felkészíti az elvtársakat arra, hogyan mondják meg majd keményen a magukét a lefegyverzésről szóló tárgyalásokon, ezenkívül kivételes műsoridőket ajánlott Andropovnak amerikai tv-csatornákban, amikben majd drámai hatású beszédekben üzenhet az ellenséges ország népének. Mindezt úgy tálalta a moszkvai kormánynak, mintha egy befektetést ajánlana, megjegyezve, hogy nemcsak ’88-ban, hanem akár már ’84-ben elnök lesz, és az ugye mindkét fél számára előnyökkel jár majd.

Az efféle történetek persze a vasfüggöny leomlása után sem szűntek meg. Clinton elnök ugyanilyen keményen dolgozott, hogy meggátolja Jelcin leváltását 1996-ban, Obama pedig mindent megtett, hogy meggyengítse Benjamin Netanyahu pozícióját az izraeli politikában, először azzal, hogy a progresszíveket próbálta beerőltetni a koalíciójába, majd az adófizetők pénzéből terjesztette az ellenzéki propagandát 2015-ben. Erről később mind beszámolt, de mégsem lett tőle hangos az amerikai média.

Ezek után az lenne meglepő, ha a Kreml nem próbált volna beavatkozni 2016-ban. Putyin ’11-ben már konfliktusba keveredett az akkor még külügyminiszteri pozícióban lévő Hillary Clintonnal, aki szerinte túlságosan beleszólt a tipikusan kiszámítható orosz választásokba. Így 2016-ban csak kiegyenlítette a számlát, miközben a cél csak az volt, hogy megnehezítse a Clinton-adminisztráció eljövendő négy évét. Mert, hogy ő is arra számított, hogy Hillary nyer.

Meg kell értenünk, magyarázza McCarthy, hogy az orosz modus operandi abból áll, hogy olyan kisebb-nagyobb csoportokat támogatnak, amelyek győzelmére egyáltalán nem számít Moszkva. A cél a politikai (és lehetőleg társadalmi) széthúzás, ami miatt majd annyival is nehezebb lesz a mindenkori kormánynak az amerikai érdekeket védeni a nemzetközi porondon.

Ha el is fogadjuk, írja a szerző, hogy Putyin Trumpot akarta volna a Fehér Házba, attól még semmi okunk azt feltételezni, hogy hitt is volna a győzelmében. „Senki se tette. Még maga Donald Trump sem”.

Szemlézte: Orbán Tamás