A realisták az I. világháborút tanulmányozzák

2019. október 03. - Danube Institute

elso_vilaghaboru.jpg

„Az első világháború olyan képet ad a világról, ahogy az van, ahelyett, amilyet mi szeretnénk látni” – kezdi véleménycikkét Sam Canter a The National Interest hasábjain.

Fontoljunk még két világrendszert: az elsőben egyetlen szuperhatalom szerepel egy mindent lebíró nemzetközi szövetségi rendszer megkérdőjelezhetetlen vezetőjeként, hátországában azelőtt soha nem látott katonai és gazdasági potenciállal. Ez a szuperhatalom történetesen kiemelkedő katonai, politikai és bürokratikus elittel is rendelkezik; valamint mind ideje, mind lehetőségei és adottságai is vannak arra, hogy kidolgozzon egy stratégiát egy jól behatárolható fenyegetés ellen.

A másodikban pedig több nagyhatalom szimultán operál egy számos központtal rendelkező világban, mindegyik a saját érdekei szerint próbál cselekedni, miközben egyiknek sincs abszolút fölénye a többiekkel szemben. Nincs épp kivételesnek mondható katonai vagy politikai vezetés sem, a különféle változások hihetetlen mértéke miatt pedig mindezek a nemzetek legföljebb is csak sodródnak az eseményekkel.

Ahogy azt néhányan sejthetik, az első világrendszer a világot 1945 után írja le. A győzedelmes USA egy új nemzetközi rendszer fejeként kész megmérkőzni egy új, egyértelmű kihívóval. Ezzel szemben a második esetben 1918 világát látjuk magunk előtt. Győzedelmes hatalmak, eltérő érdekekkel egymást megkérdőjelezve kártyázzák el a tartós béke lehetőségét, mégis mind biztosak abban, hogy a világot újrateremthetik a saját képükre.

Most helyettesítsük be ezeket a definíciókat 2019-be. Annak ellenére, hogy a második világháború világképe még ma is befolyásolja a világról alkotott képünket – az egypólusúság eszméje, egy erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen ügy, és „nagy”, tehetséges vezetők – mégis gyümölcsözőbb az első világháborút tanulmányoznunk. Bármennyire is szeretnénk, hogy a világ úgy nézzen ki, mint '45-ben, ma inkább hasonlatos '18-hoz – fogalmazza meg a szerző.

A szerző tovább folytatva cikkét azt állítja: „Ha van akár egyetlen egy változó is a nyugati külpolitikában, akkor az az, hogy legalább egy politikus modern Hitlerként fog az ellenfelére hivatkozni. Elvégre a Náci Németország az egész emberiség legrosszabb oldalát mutatta meg, de effajta utalások mégis összekutyulhatják a jelenlegi valóságunkat, ha felelőtlenül alkalmazzuk őket. A „Hitler” címke az igazságosság egyfajta érzetét hivatott megteremteni, ami enyhén szólva is káros lehet a nemzeti érdek számára. Csak hogy átérezzük eme túlzásba esés abszurditását, tegyük fel a kérdést, hogy melyik eshetőség lehet valószínűbb háborús indíték napjainkban? 1, világuralmi terveket szövögető megszállók, akik számos etnikai és vallási csoportot választottak ki tetszőlegesen teljes eliminálásra, vagy 2, egy nagyhatalom, amely olyan intézkedéseket hajt végre, melyekről úgy gondolja, hogy teljesen jogos nemzeti érdekét képviseli, ám végletesen elszámolja magát.”

„Az erkölcsöcsök jól hangzanak egy történet elmeséléséhez, de a vetélkedés démonizálás nélkül is lehetséges. A nagyhatalmi rivalizálás és a stratégiai elszámítás alapvető természetének megismerése, röviden az első világháború tanulmányozása valószínűleg jobban szolgálja a nemzeti érdeket, mint a „kis Hitlerek” keresése.” – írja Canter.

Szeretünk gyakran a vezetőkre is úgy gondolni, mint óriásokra, akik saját akaratukat érvényesítik a világban, tetszésük szerint. Ez a második világháborúban talán sok helyütt igaz is volt: Churchill, Roosevelt, Eisenhower, Montgomery, Rommel, Guderian stb. De vigyáznunk kell, nehogy túl sokat lássunk e mögé az elv mögé a mai gyakorlatban. A legtöbb vezető bír komoly gyakorlati befolyással események komplex láncolata felett. A hadseregeket sokkalta gyakrabban vezetik korlátolt képzelőerővel megáldott, dogmákat vakon követő emberek, mint Joseph Joffre vagy Conrad von Hotzendorf, semmint Patton vagy Mannstein. A politikai vezetők is inkább Woodrow Wilsonra emlékeztetnek, aki egyszerre bírta egy prédikátor fiának fanatizmusát és egy karrierista akadémikus rugalmatlanságát, semmint Churchillre. Tanulmányozzuk hát inkább a nyugati front elkeseredett vezetőit és a versailles-i katasztrofális béke aláíróit, semmint várjuk Roosevelt vagy Patton második eljövetelét.

„Valamint a változás üteme: Míg a második világháborúban rendkívüli mértékű változások következtek be a technológia és a stratégiai környezet területén, ezen változások közül a legtöbb gondos tervezés eredménye volt. Az Egyesült Államoknak már a háború vívása közben is tere illetve ideje volt egy háború utáni világ tervezésén gondolkodni. Bár lehet, hogy az atombomba jelentős mértékű változást hozott, több évnyi fejlesztés eredménye volt. Sok, második világháború idején bekövetkezett változásra volt lehetőség felkészülni.”

„Ezzel szemben az elsőben a nagyhatalmak inkább csak sodródtak az eseményekkel, semmint aktívan befolyásolták őket. A színes egyenruháktól a khakiszínig, a lovasrohamoktól a tankokig és a repülőgépekig, hatalmas többnemzetiségű birodalmaktól és történelmi dinasztiáktól vadonatúj nemzetállamokig, mindez csupán négy év műve volt” – fogalmaz a szerző a technológia fejlődésévével kapcsolatban.

Zárásként kiemeli, hogy bár a második világháború is egyértelműen releváns a mai napig, az első világháború talán mégis aktuálisabb. Véleménye szerint a második világháborúban olyan egyedi körülmények léptek fel, amelyek ma már nem állnak fenn, így hiba volna a jelent is azon események tükrében szemlélni.

Szemlézte: Faragó Bence