Jók és gonoszok harcáról szól az amerikai történelem?

2019. február 27. - Danube Institute

darth_vader.jpg

Jon Meacham, a Newsweek szerkesztője a charlottesville-i események utáni hetekben írt esszéiből könyvet jelentetett meg „The Soul of America: The Battle for Our Better Angels” címmel. A könyvről az American Conservative közölt kritikus hangvételű recenziót. Szemlénk.

A könyv szerint az amerikai politikát az elnökök csinálják, akiknek a kezében a valódi hatalom összpontosul, és az amerikai történelem legjobb pillanataiban a nép képes volt hatni erre a kézre, jobb irányba fordítva azt. Egy mozgalomnak tehát csak az lehet a célja, hogy megválassza a megfelelő embert, aki aztán törvénybe iktatja a megfelelő nézeteket.

Egy átlagos amerikainak az a feladata, hogy a reményt válassza a félelem helyett, az elnöknek pedig, hogy bátran álljon a történelem jó oldalára. A gondolat, hogy a fékek és ellensúlyok rendszerének más elemei, például a törvényhozás is fontos lehet a történelem menetének meghatározásakor, szinte teljesen hiányzik a könyvből.

Ez a fajta felfogás nem Meacham sajátja, hanem egyre erősebben meghatározza az amerikai gondolkodást. Az egyoldalú nézet elfeledkezik az ellentétes érdekű és nézetű csoportok és egyének közötti kooperáció fontosságáról, és egy olyan duális világképet állít fel, amiben a gonosznak teljesen el kell tűnnie, hogy a jó győzedelmeskedhessen.

Mitől működik a politika?

A charlottesville-i borzalmakra reagálva nem meglepő, hogy Meacham hosszan értekezik az előítéletek és gyűlölet veszélyeiről. Ebben igaza is van, de leírása hamis képet fest a történelemről, mert karikatúrákra épít: a 19. századi rabszolgatartó déli, 20. századi antiszemita, vagy a 21. századi bevándorlásellenes alakjának kiemelése megfosztja ezeket az embereket emberségüktől és egy legyőzendő nézetté redukálja őket. Így fel sem merülhet a kooperáció igénye a morális harc helyett. Az az állítás, hogy „nem csinálhatunk amerikai politikát rasszistákkal” teljes nonszensz: az egész amerikai történelem nem áll másból!

A társadalmi progresszió letéteményesei így a könyvben minden esetben az elnökök, és egy szó sem esik arról a szerepről, amit a Kongresszus játszik a komplex társadalmi folyamatok hátterében. A 19. század második felének állapotát, amelyet a politikai jogok szűkössége jellemzett, Meacham így egy sor jelentéktelen elnök tehetetlenségének rója fel.

Hasonlóképpen az 1964-es polgári jogi törvényt, amely a fekete lakosság polgárjogi harcának és a Kongresszus évtizedes munkájának az eredménye volt, Meacham Lyndon B. Johnson acélidegeire és szavazatgyűjtő képességeire vezeti vissza. Leírásából úgy tűnik, Johnson azért vitte át a Kongresszuson az akaratát, mert olyan helyzetet teremtett, amiben „bigottságnak tűnt volna az elnök ellen szavazni”.

Ehhez képest a valóság az, hogy a törvény annak köszönhetően vált elfogadottá, hogy ellenzői a demokratikus ellenállás utolsó lépéseit is kihasználhatták, így elfogadása után nem ellenkezhettek a többség akaratával. Más szavakkal, az ellenzékre nem mint a haladás kerékkötőire tekintettek, hanem mint emberi lényekre egy elképesztően bonyolult politikai szituációban.

Hasonló leírást ad Meacham a melegházasság elfogadásáról is, pedig az nem is a törvényhozás, hanem a Legfelsőbb Bíróság döntésének eredménye. Dicséri Obama hozzáállását, amivel elismerte a vesztesek aggodalmait, miközben Obama nem tekintette ezeket az aggodalmakat megvitatásra méltónak. Hogy ez egy társadalmi változás politikai szférában való megjelenésének bizonyítéka lenne, észbontó. Sokkal inkább annak a példája, hogy demokratikus vita helyett a legfelsőbb szintekre delegáljuk a problémáinkat, ártva ezzel a jog és politikai szétválasztásának is.

Ha a politika veszteseit meg akarjuk tartani polgártársainknak, nem szabad bigottokká lealacsonyítani őket. Hogyan tudnánk tovább közösen dolgozni egy bigottal, és miért akarna az a személy közösködni velünk?

Az amerikai történelem, mint ellentétes erők harca

Meacham törekvése, hogy elfedje a politikai valóság összetettségét, érthető, ha arra gondolunk, hogy az amerikai történelem teljes örökségét a jó és a rossz harcaként igyekszik bemutatni. „Martin Luther King üzenet ott él az amerikai lélekben – ahogy a Klu Klux Kláné is” – írja. „A történelem ilyen szélsőségek között lebeg. A sorsunk azon múlik, melyik elem – a félelem vagy a remény – győzedelmeskedik”. Tiszta történelmi Csillagok Háborúja.

Meacham-Yoda szerint „a félelem a határainkról, a remény a növekedésről szól. A félelem eltaszít minket egymástól, a remény összehoz”. Ez nagyon költőien hangzik, de nem igaz. A félelem ellenére való közös munka inkább összehozza az embereket, mint a puszta reménykedés.

Nagyon kényelmes azt gondolni, hogy jelenlegi politikai problémáink hátterében az áll, hogy engedtünk a félelem erőinek, és a megoldáshoz erkölcsi változásra van szükség. Ehhez képest a problémák megoldásához nem az segítene hozzá, ha egy elnök morális tartásában reménykednénk, hanem ha visszaállítanánk a bizalmat a köztársaság intézményrendszerében, aminek célja és sajátossága, hogy gyenge, önző vagy indulatos embereknek is megadja a megszólalás lehetőségét, és egy hasonlóan gyarló elnökkel is el tud navigálni.

A problémánk nem a nemzet kollektív odafordulása a sötét oldalhoz – hanem a tény, hogy elfelejtettük az ellentétes véleményeket nem fenyegetésként kezelni. Ha ezt a hiányosságot kombináljuk a hiedelemmel, hogy csak egy nagy elnök tud megvédeni minket, úgy tűnhet, a politikának nincs is más célja, mint a következő elnök megválasztása.

Jó és rossz hősies harcának meséje helyett inkább azokra a történetekre van szükségünk, amikor a konfliktust képesek voltunk kezelni, akár a kirobbanása előtt is. Az elnökök harca helyett a kongresszusi munkára kell irányítanunk tekintetünket, amely sokkal kevésbé látványos, de annál hatékonyabb. A politika a lehetőségek művészete, amely minden pillanatban megtalálja az egyensúlyt konfliktusos társadalmi erők között – és ennek az egyensúlynak a megtalálása kell hogy történelmünk valódi öröksége legyen.

Szemlézte: Bálint Janka