Mi a Nyugat jövője a feltörekvő Kína árnyékában?

2018. november 29. - Danube Institute

kina_1_1.jpg

A Nyugat hosszú ideig abban a szent meggyőződésben élt, hogy örökre ő marad a globális jövő kizárólagos alakítója. A hidegháború véget értével, valamint a Szovjetunió összeomlásával erre a meggyőződésre meg is volt minden alapja. Azonban még javában a hidegháború alatt, 1978-ban Kína megkezdte a maga nagyszabású modernizációs politikáját. Valószínű, hogy ez az év végül nagyobb jelentőséggel fog bevonulni a történelemkönyvekbe, mint 1989 – írja Martin Jacques a The Economist magazinban megjelent véleménycikkében.

Kína felemelkedése közepette a Nyugatot továbbra is a lenéző önhittség jellemezte, amikor a kelet-ázsiai országra tekintett. Meg voltak győződve róla, hogy ha Kína modernizál, elkerülhetetlenül „elnyugatosodik”. Vélekedésük szerint Teng Hsziao-ping reformjai a privatizációt és a piacgazdasági átalakulást kezdték megvalósítani, és ezzel együtt a politikai berendezkedés nyugati mintára formálódásának is teret adtak.

Azonban a kínai politikai rendszer mégsem az áhított irányba változott. Az állam továbbra is a legfontosabb tényező maradt az ország gazdaságában. Kína elhatárolódik a Nyugattól, és eközben lépésről lépésre erősödik: soha nem következett be a gazdasági válság, amelyet Nyugaton előrevetítettek számára, és a társadalmi forradalom sem valósult meg, amely elhozta volna a nyugati típusú demokráciát. Ehelyett a gazdasági és a politikai válság a Nyugaton sújtott le. A 2007-08-as gazdasági válság 2015-16-ra egyértelműen továbbgyűrűzött a politikai életbe is, megkondítva a halálharangot a neoliberalizmus feje fölött, meggyengítve a kormányzó elitet. A Nyugat – mind az Egyesült Államok, mind az Európai Unió – meredek hanyatlásba kezdett.

Eközben a Kína és India vezette fejlődő világ már a globális GDP 60%-ának előállításáért felelős, az 1970-es évek közepén becsült 33%-os arányhoz képest. A huszadik század második felének egyértelmű sikertörténete a harmadik világ, amely az emberiség 85%-át teszi ki, szemben a világ népességének 15%-át magába foglaló, hanyatló fejlett világgal.

Ugyan a fejlődő országok rengeteget tanultak a Nyugattól, azonban maguk soha nem fognak nyugativá válni.

Ennek Kína az iskolapéldája, amely nem egy klasszikus nemzetállam, hanem elsősorban egy „civilizációs állam”, egy olyan koncepció, amelyet a Nyugat mindmáig nem képes megérteni. Az állam és a társadalom viszonya alapjaiban különbözik a nyugati mintától, ugyanúgy, mint a kormányzati tradíciók.

Kína teljesen különböző kulturális és történelmi hagyományokkal rendelkezik, éppen ezért nem kéne elvárni tőle, hogy a Nyugathoz hasonuljon. Európa felemelkedése gyökereiben változtatta meg a világot, ezt a vonalat folytatta az amerikai dominancia. Kína hasonló módon fogja megváltoztatni a világot, de valószínűleg sokkal nagyobb mértékben, mint azt Amerika vagy Európa tette, mégpedig a méretéből adódóan.

A nyugati hegemónia mély nyomot hagyott ugyan a világban, azonban ez nem örök időkre szól: az uralkodók mindig változnak. Azt várni Kínától, hogy egy nyugati típusú demokráciává váljon egy Amerika vezette világban, csupán egy illúzió. Azonban arra sem kell számítanunk, hogy Kína teljesen kiszorítja a nyugati értékeket, ugyanis ez a kínai tradíciónak – amely a világról alkotott felfogásában is a jin és jang filozófiáját alkalmazza – szöges ellentéte lenne.

A nyugati társadalmi berendezkedéssel ellentétben, amely az egyént helyezi a középpontba, a kínai gondolkodásban a pluralizmus kerül előtérbe. A kínaiak egyébként rendkívül pragmatikusak: a nyugati tradíció számos elemét tisztelik és átveszik, azonban ellentétben vele, nem tekintenek egyfajta feltétlenül követendő példaként magukra, és ezáltal nem kényszerítik rá akaratukat másokra. Fontos kiemelni például, hogy milyen kevés háborút vívott Kína a történelem során. Ez az oka annak, hogy évszázadokon át Kelet-Ázsia sokkal békésebb volt, mint Európa. Nem kell attól félnünk tehát, hogy Kína a nyugatiaktól megszokott agresszív militarista felfogást követi majd, ahogyan azt Európa tette birodalomépítése csúcsán, vagy ahogyan Amerika még mindig viselkedik.

Ugyanígy nem szabad azt gondolni, hogy a nyugati, „liberális” értékek eredeti, tiszta és változatlan formájukban fennmaradnak majd.

Rengeteg hagyomány és civilizáció formálja a világunkat, a Nyugat pedig mindössze egy kis részét teszi ki az emberiségnek. A jövő nem az egyén köré fog épülni, ahogy azt a Nyugat jónak gondolja, hanem valószínűleg sokkal hibridebb lesz, amelyben a kelet-ázsiai tradíció – a nyugati individualizmustól homlokegyenest eltérő, közösségi és családközpontú – felfogása is teret kap majd.

Ne féljünk a jövőtől: bizonyos szempontból talán rosszabb, azonban sok más aspektusból jobb lesz, mint jelenünk. Tartsuk észben továbbá, hogy semmi liberális vagy demokratikus nincs az amerikai világrendben vagy az előtte lévő európaiban. Mindkét esetben a társadalom egy csekély kisebbsége uralta a világot. Nemzetközi viszonylatban a Nyugat uralma valójában egy autoriter rezsimnek tekinthető az Economist szerzője szerint.

A legnagyobb veszélyt nem Kína felemelkedése jelenti, hanem az Egyesült Államok reakciója elsőbbségének elvesztésére. Az illiberalizmus előtörése Amerikában ugyanis nem véletlen, egybeesik a Nyugat hanyatlásának nyomasztó felismerésével, és az elkeseredett törekvéssel ennek megakadályozására. De vajon át tudja-e vészelni a nyugati demokrácia globális befolyásának visszaszorulását? Ha a Nyugat képes lesz megtartani és megújítani legnemesebb értékeit egy olyan világban, amelyben Kína válik dominánssá, Földünk egy szebb hellyé válhat.

Szemlézte: Balogh Zita