Hová tűnik a középosztály?

2018. november 12. - Danube Institute

kozeposztaly.jpg

Az amerikai középosztály proletarizációját elemzi Marian Cester Coombs az American Conservative magazinban.

Mindenki szereti a középosztályt, és mindenki középosztálybeli akar lenni – egyesek, hogy kicsinosítsák hevenyészett címerpajzsukat, mások, hogy elkerüljék a megvetést a kínosnak érzett vagyonukért. A valóságban azonban mind a középosztály koncepciója, mind gazdasági és szociális helyzete a feje tetejére állt és mára csupán egy életmódra redukálódott.

Gazdasági értelemben a középosztálybeliek valamikor önmagukat foglalkoztató tulajdonosai voltak a vagyonuknak és munkaerejüknek. Erkölcsi értelemben ők voltak a „jó állampolgár” megtestesítői: tisztességes, szorgalmas, törvénytisztelő, mértékletes, derék, megfontolt, erényes és, nos, erkölcsös.

Eredetileg ők voltak az újkori Európa kereskedői, befektetői, és kézművesei, akik a városfalakon belül laktak – innen az elnevezésük: burzsoázia. A széthulló feudalizmusból kiemelkedve két tulajdonság határozta meg őket: közeli kapcsolatuk a tőkével és társadalmi függetlenségük. Mindez megvédte őket a nemesség kapzsiságától, és a születőben lévő új társadalom vezetőivé váltak.

Ezek az erők győzték le a jakobita felkelőket 1745-ben Cullodennél, akik a Stuartokat akarták Anglia trónjára ültetni, és ők voltak azok, akik a tömeg dühét kihasználva elűzték az arisztokráciát a francia forradalom során. A következő évtizedekben számos felkelés tört ki, mert a munkásosztály vissza akarta szerezni a régi, feudális jogait, de a polgárság mindvégig sikerrel állt ellen. Ahogy Lajos Fülöp, a polgárkirály jellemezte a korszakot: „Enrichissez-vous!” Marx és Engels színre lépésére kialakult a két egymással küzdő osztály: a tőkések és a bérmunkások. A marxi modell szerint, ahogy a polgári forradalom eltörölte a feudális arisztokrácia uralmát, úgy fogják a munkások legyőzni új uraikat.

A középosztály legdiadalmasabb korszakában tehát valóban erő és hatalom birtokosa volt. A világ, amit megteremtettek, a tudományos és technikai forradalmak, a globalizálódó piacok, a megnyíló társadalmi mobilitás lehetősége soha nem látott fejlődést hozott az emberiségnek.

Mára egy furcsa változásnak lehettünk tanúi. Bár az amerikai munkásosztály legelnyomottabb rétegei is inkább szeretnének középosztálybelinek tűnni, mint megdönteni a tőkések uralmát, vagy egyáltalán többet keresni, a burzsoá kifejezés egy másik jelentést vett magára. Régimódi, unalmas, kertvárosi, szűklátókű…

A nyelvi degradáció a gazdasági visszaeséssel párhuzamosan zajlott. 1800-ban az amerikaiak 80 százaléka önfoglalkoztató volt, 1940-re 18-ra, 1967-re 9 százalékra esett vissza az arány. Ma sokak szerint ez a szám valóban a nevezetes „egy százalék”. Középosztálybelinek lenni közben átalakult: mára egyszerűen mindenki az, aki bérből vagy fizetésből él. Sőt, még a munkanélküliek is idetartoznak, legalábbis amíg esélyük látszik visszatérni a munkaerőpiacra. Csak a gazdagok vannak kizárva. Más szavakkal, a középosztály mint olyan, teljesen elvesztette jelentését.

Taoista megfigyelések szerint, minél több szó esik erényről, annál kevésbé található az meg a valóságban. A politikai közbeszédet elárasztja a középosztály emlegetése. Joseph Biden alelnök szerint „a középosztály az öltés, ami összetartja a társadalmat” de „éppen életveszélyben van”. Obama elnök 2015-ös kongresszusi évértékelőjében a „középosztály gazdaságát” hirdette. Véleményük szerint a középosztályt további adókkal, és kormányzati munkahelyteremtéssel lehetne megmenti, hasonlóan a nagy világválság utáni keynes-i állami fellépéshez. A baloldali politikusok, mint Elizabeth Warren szenátor is, egy munkásmozgalmat építenének a középosztályból, munkások nélkül.

Ami a középosztály problémájának baloldali elemzéséből hiányzik, az annak a felismerése, hogy középosztálybelinek lenni nem egy jövedelmi szintet takar, hanem egy hozzáállást a társadalomhoz.

Függetlenség, vállalkozás, tulajdon nélkül nem lehet középosztályt építeni.

A középosztály eltűnésének felismeréséről árulkodik, hogy a 2016-os kampány során a kifejezés érdekes módon alig tűnt fel. Helyette olyan eufémizmusok jelentek meg a tömegek leírására mint „átlagos amerikaiak” (Bernie Sanders), „mindennapi amerikaiak (Hillary Clinton), „az Amerika-szerte szorgalmasan dolgozó férfiak és nők” (Ted Cruz), „emberek, akik a vállalkozások tulajdonosainak dolgoznak” (Rand Paul) vagy egyszerűen „emberek, akik nem gazdagok” (Marco Rubio).

Mindenki középosztálybelinek szeretett volna látszani, de ami végbement, leginkább Amerika proletarizációjával lenne leírható. A latin proletár szó a leszármazott (prole) szóval rokon: vagyon híján a proletárok nem tudták megfizetni az adókat vagy a hadseregben szolgálni, így csak a leszármazottaikat tudták az államnak adni. A jóléti állam tovább adókkal fogja terhelni „Amerika gerincét”, hogy aztán kormányzati transzferekkel enyhítsen a szorongásunkon, és megadja az illúzióját annak, hogy feljebb tornásztuk magunkat.

A középosztályt csak a. középosztály nevében lehetett elpusztítani. Mindenki szerette a középosztályt, és „mind megöljük kedvesünket”.

Szemlézte: Bálint Janka