Így törnek szét a társadalmaink

2018. október 30. - Danube Institute

tarsadalom.jpg

Phillip Blond brit filozófus 2009-ben alkotta meg a Vörös Tory fogalmat, válaszként az általa érzékelt legégetőbb társadalmi problémákra. Mint azonos című könyvében kifejti, szükség van egy mozgalomra, ami „vörös, mert a hátrányos helyzetűek igényeiről gondoskodik és hisz a gazdasági igazságosságban, és tory, mert hisz a erényekben, hagyományban és a jó elsőbbségében”. A továbbiakban a témában elhangzott egyik beszédét szemlézzük a The American Conservative oldaláról.

Társadalmunk egyre szűkülő körökből áll. Kevesebb és kevesebb embert ismerünk, emberi kapcsolataink gyengülnek, sokszor a technika váltja fel őket, a nagycsaládok széthullásával egyre kevésbé tudunk megfelelően gondoskodni időseinkről és gyermekeinkről. Az oktatási lehetőségektől elzárt férfiak tömegeire vár magányos élet a társadalom peremén, miközben a nők számára egy sikeres karrier egyre gyakrabban jelent gyermektelenséget.

Bárhová nézünk, a társadalmat összekötő kapcsok gyengülnek, és a biztonságos, boldog élet alapjai alá vannak ásva.

Mi állhat a leépülés hátterében? Az elmúlt 30 évet vizsgálva könnyen felfedezhetjük, milyen gazdasági tényezők kényszerítették az embereket ebbe az életmódba. Növekvő munkaórák, stagnáló bérek, a társadalmi szakadék soha nem látott mértékű mélyülése…

Ám egy egészséges társadalom megbirkózott volna a változó körülményekkel. A kisebbségi politikák prioritizálása, az alternatív életmódok támogatása, a piac monopolizálása azonban tönkretette a fenntartó és fenntartható társadalmat.

A szerző szerint erre a problémára sem a jobb-, sem a baloldal nem tud megfelelően reagálni, mégpedig azért, mert mindkét ideológia egyszerre omlott össze, s mára összeolvadtak. A hatvanas évek újbaloldali mozgalmai, válaszként a baloldali totális államokra, megalkották az egyéni szabadság zónáit. Ez a szabadság ellentmond minden kontrollnak és felelősségnek.

Ma ez a választás szabadságában manifesztálódik. Senkinek nem lehet megmondani, mit válasszon, mert a paradigmánk nem egy választható érték, hanem a választás maga. Ugyanezt az ideált képviseli a jobboldal gazdasági szempontból. A jobboldal ideálja az egyéni érdekét követő személy, ám ez a valóságban hatalmas tőkekoncentrációhoz, pénzügyi buborékokhoz és növekvő különbséghez vezetett szegény és gazdag között, folyamatos válságokat generálva. Nincs tehát valódi különbség a baloldal kulturális és a jobboldal gazdasági libertarianizmusa között, hiszen mindkettő ugyanabból a káros neoliberális ideológiából táplálkozik.

Ezt az ideológiát David Cameron megválasztásával érte kihívás Nagy-Britanniában. Cameron bevezette az „eltört Anglia” fogalmat a helyzet leírására, és a konzervatívok hirtelen elkezdtek a társadalmi igazságosságról beszélni, visszanyúlva ezzel a tory párt gyökereihez.

A 19. században a toryk voltak azok, akik a társadalom alsó felével törődtek, amint az megmutatkozik például a rabszolgaság elleni küzdelmükben vagy a munkásosztály érdekeiért való fellépésben a liberális whigek ellen. Fontos emlékeznünk olyan gondolkodókra, mint William Cobbett, Thomas Carlyle vagy John Ruskin, akik elítélték a vadkapitalizmust és az autoriter államot egyaránt. Mivel ez az újfajta konzervativizmus ilyen radikális gondolkodókra tekinthetett vissza, jó fogadtatása volt. Nem sikerült azonban megszabadulnia a neoliberalizmus gazdaságfelfogásától, ami pedig hihetetlen mértékben megkárosítja a társadalom alsó felét. 1976-ban a brit lakosság alsó 50 százaléka a nemzeti vagyon 12 százalékát birtokolta. 2003-ra ez a szám 1 százalékra esett vissza.

Az új, neoliberális államban a polgárok – megfosztva kultúrájuktól a baloldal és tőkéjüktől a jobboldal által – nem tudnak mást tenni, pusztán munkaerejüket kínálják a piacon. Az állam és piac összejátszása ellenében ezek az emberek nem tudnak valódi társadalmat építeni, hiszen sem a társadalmi, sem a gazdasági tőkéjük nincs meg hozzá.

A neoliberális állam tehát éppen a valódi szabadságtól foszt meg minket. A társadalom elszigetelődött egyénekre esett szét, akik között nem jöhet létre valódi kapcsolat, hiszen minden kötelék alárendel minket valami másnak, mint saját magunk. Ráadásul az egyéni önérdek megköveteli az államtól, hogy szabályozza a más emberekkel kialakított kapcsolatait. Az extrém individualizmus tehát extrém kollektivizációhoz vezet – az ördögi körből nincs kilépés.

A szerző három kiutat javasol a helyzetből: változást gazdasági, politikai és társadalmi síkon.

Először is, el kell fogadnunk, hogy a szabad piacra épülő gazdaságunkat a chicagói iskola tanai dominálják. A szabad verseny nevében a tőkét centralizáló monopóliumok kontrollálják a piacot, akik meggátolják, hogy a rendszert fenntartó munkások feljebb juthassanak a társadalmi ranglétrán. A tőkével nem rendelkezőknek pedig a rendszer nem garantál mást, mint alacsony béreket, generációkon keresztül.

Amíg meg nem változtatjuk ezt a gazdasági modellt, ezek a törvények fognak uralkodni. A vállalkozások körében épp ezért egy régebbi liberális modellre lenne szükség, kiegészítve akár az osztrák iskola meglátásaival. Szükség van továbbá egy olyan plurális gazdasági modell kialakítására, ami nincs kiszolgáltatva egyetlen szektornak, mint ma a globális pénzügyi piacoknak, aminek válságai az egész rendszer összeomlásával fenyegetnek. A jelenlegi rendszerben azért tud így működni, mert a pénzügyi manőverek kockázatait az államok minden esetben átvállalják, ami irreálisan ebbe a szektorba sodorja a tőkét.

A közszférában a nagytőke helyett a nagy állam dominál. A közszférát fel kellene osztani – nem privatizálni, hanem alkalmazotti tulajdonú szövetkezetekké alakítani, hogy a közösségek szervezhessék meg a saját életüket. Ami az állami segítségnyújtást illeti, központi segélyek helyett az állampolgári közösségeknek kellene juttatni ezt a közpénzt, hogy a szegények valódi tőkéhez juthassanak, és át tudják formálni az életüket. Ha ők hozzáférnének a piachoz, végre megszülethetne az a szabad piac, amit mindenki ígért, de még senki sem valósított meg. Ehhez persze arra is szükség, hogy az állam ne lehetetlenítse el a kis és közepes szereplőket a piacon, hanem valódi verseny alakuljon ki.

Politikai síkon el kell ismernünk, hogy a demokráciánk azért nem működik jól, mert túlságosan centralizált, és következésképpen kiszolgáltatott anyagi érdekeknek. Ehelyett radikális szubszidiaritásra van szükség, hogy a demokráciát visszavigyük az emberekhez. Ez a felfogás a megfelelő feladat ellátására a megfelelő szereplőt keresné meg – adott esetben ez akár egy nagy transznacionális vállalat is lehet –, és nem redukálja az államot a minimális éjjeliőr szerepre, de nem is a fábiánus szocialisták centralizált államát támogatja. Az állami beavatkozásnak pótlólagos szerepet szán, hogy a központi fellépés akkor jelenjen meg, ha a dolgok nem működnek jól.

Végezetül, a gyógyulásnak a civil társadalomból kell kiindulnia. A társadalom az, ami irányít, szabályoz, ami szuverén. Az állam és a piac a megújult civil társadalom kiszolgálója kell legyen. Ez megköveteli annak a konzervatív gondolatnak a restaurációját, ami elismeri a közjó igényeit az egyéni érdekek felett. Ahelyett, hogy reakciós erőként háborút indítana a kisebbségek ellen vagy rágalmazná az egyszülős családokat, ez a konzervativizmus például támogathatja a család feminista intézményként való értelmezését, hiszen az a reciprocitása és kölcsönössége révén felszabadítja mind a nőket, mind a férfiakat arra, hogy a kiteljesedés egy formáját megvalósítsák.

Ez a nyugati liberális hagyományok esszenciája: az egyesülés szabadsága, ami olyan társaságokat alakít, amik nem a piac vagy a központi kormányzat szolgái.

A radikális konzervativizmus feladata, hogy újraélessze a civil társadalmat. A falvaknak kell működtetniük a falvakat, a városoknak a városokat, a negyedeknek a saját parkjaikat és utcáikat. Kiegészítésképpen, a transzformatív konzervativizmusnak fel kell vennie a harcot a libertariánusok féktelen individualizmusával, nem utolsósorban azért, mert az individualizmus soha nem lehet konzervatív gondolat, még gazdasági téren sem.

A jövőért meg kell dolgoznunk. Ez a jövő a közösségi politizálás, a civil élet és az átlagemberek megerősítése. Remélnünk kell, hogy a radikális konzervativizmus megragadja ezt a lehetőséget és segít az önszerveződő állampolgárok által kialakított normák, az általuk felhatalmazott polgári állam, a plurális társadalom és a részvételi gazdaság kialakításában.

Szemlézte: Bálint Janka