Azok a kilencvenes évek – egy utópia bukása

2018. július 18. - Danube Institute

kilencvenes.jpg

Az ezredfordulón minden olyan tökéletesnek tűnt – de akkor miért lázadtunk fel ellene? – teszi fel a kérdést Grayson Quay a The American Conservative oldalán.

Azok a kilencvenes évek…! Nem hiába van tele az internet a „csak a ’90-es évek gyermekei emlékeznek erre”-mémekkel, amikben az ezredfordulós (a ’80-as évek eleje és a ’90-es évek közepe között született) generáció egyszerre nosztalgikus és szatirikus hangulatban emlékszik vissza gyermekkorának popkultúrájára. A szerző, aki 1994-es születésűként magát még éppen közéjük sorolja, úgy látja: a kilencvenes évek a tökéletes világ ígéretével érkezett – és nagy csalódást és kiábrándultságot hagyott maga után.

1989-ben, a hidegháború végével Francis Fukuyama politológus merész állítással köszöntötte az új évtizedet. „A történelem vége és az utolsó ember” c. munkájában azt állította: „Aminek épp most vagyunk tanúi, az nem csak a hidegháború vége, vagy a háború utáni világba való átmenet, hanem maga a történelem vége”.

És úgy tűnt, igaza van. A gazdaság jól teljesített, a számítógépek egyre több háztartásba jutottak el, és a mérsékelt, ártalmatlannak ható Bill Clinton dolgozott az Ovális Irodában. Fukuyama szerint a Szovjetunió bukásával ennek a felívelő tendenciának nem lesz, ami véget vessen. A liberális demokrácia és a kapitalizmus megnyerte a végső csatát: béke, szabadság és gazdagság virágzott a nyomában.

Hasonlóan utópikus gondolatokat fogalmazott meg a világról Hegel is, aki a Napóleonnak a poroszok feletti, jénai győzelme után kiáltotta ki a történelem végét. Hegel a babona és az önkényuralom végét, a szabad, felvilágosult jövőt látta a horizonton.

Egy ilyen, a végső célját beteljesített világnak azonban szükségszerűen híján kell lennie az ideológiai viták romantikájának is. Helyette, ahogy Fukuyama írja, eljön a gazdasági számítások, a sorra megoldott technikai akadályok és az egyre kifinomultabb fogyasztói igények beteljesítésének kora, amely így beletorkollik „az unalom századaiba”, és ezáltal önmagában hordozza „a történelem újrakezdését”.

Így értünk tehát el a ’90-es évek végén „a történelem végéhez” – hogy rájöjjünk, valójában semmi sincs ott. A ’90-es évek a tökéletes világot ígérte nekünk – és mégsem tudtunk megszabadulni a rettegéstől és a bizonytalanságtól. Erre számos amerikai példát hoz a szerző Waco ostromától kezdve az oklahomai robbantásig, ahol a gonosz nem valami nagyszabású „gonosz” volt, hanem bevadult tinédzserek és anarchikus pszichopaták és szektások, akik makacsul ellenálltak a „valóra vált tökéletes világnak”.

A szerző jellegzetes sorozatokat és együtteseket is példaként hoz, mint a My Chemical Romance-tól az „I’m Not Okay” című emo-himnuszt. Szerinte ez a szám tökéletesen testesíti meg azt a korszellemet, ahol már nincsenek olyan ikonikus ellenségek, mint az előző generáció számára a vietnami háború lehetett, hanem éppen hogy minden fejlődni és beteljesedni látszik – egy ilyen társadalomban pedig a legfőbb lázadás épp ahhoz ragaszkodni, hogy valami még sincs rendben.

Quay végül C. S. Lewis „Keresztény vagyok” című könyvét idézi, amelyben azt írja: „Ha olyan vágyat találok magamban, amelyet egyetlen tapasztalat sem tud kielégíteni ezen a világon, akkor a legvalószínűbb magyarázat az, hogy egy másik világ számára készültem”. Quay azért idézi ezt a gondolatot, mert számára ez az egyetlen lehetséges válasz a ’90-es évek őrületére.

Ha Lewisnek igaza van és az emberiség tényleg az öröklétre készült, akkor nem valósítható meg a földi életben az az utópia, aminek a ’90-es évek hinni akarta magát.

Szemlézte: Ottlik Domonkos