Öt mítosz a láncmigrációról

2018. március 01. - Danube Institute

migracio.jpg

Donald Trump amerikai elnök szerint a Kongresszus előtt álló bevándorlási törvény vitájának leglényegesebb, „must-have” eleme, hogy véget vessen a láncbevándorlásnak – több elemző azonban úgy látja, hogy az elnök elvárása gátja lehet a megegyezésnek. David Bier a Washington Postban megjelent cikkében erre reflektál.

A láncmigráció jogi szabályozásának vitája előtt fontosnak tartja tisztázni, hogy miről is szól egyáltalán a vita, mit is nevezünk láncmigrációnak. Ennek érdekében a szerző összegyűjtött öt olyan félreértést vagy tévedést, amelyek időről időre előkerülnek az érvek között.

1. A láncmigráció nem más, mint egy dehumanizáló kifejezés a családegyesítésre.

Bier vitatja azt az állítást, miszerint láncmigráció kifejezés célja egy dehumanizáló kifejezésre cserélni a családegyesítés fogalmát, amely tulajdonképpen az egyedüli helyes kifejezés a jelenség leírására. Ezzel szemben a láncmigráció kifejezést a ’60-as években alkotta meg a tudományos diskurzus, azt a jelenséget írva le vele, amikor bevándorlók más, korábbi bevándorlók nyomában, láncszerűen migrálnak egy országba. A kifejezés kizárólagosságát is vitatja Bier: a családegyesítés a láncmigráció egy specifikus módja, amikor kifejezetten rokonok, családtagok követik egymást ebben a bizonyos migrációs láncban. Különben pedig azért tartja nehezen értelmezhetőnek Trump felszólítását, mert az Egyesült Államok szigorúan szabályozza a bevándorlás ezen formáját is, Trump viszont összemossa ezzel a kifejezéssel a különböző definíciókat.

2. A láncmigráció egy liberális eljárásmód.

Konzervatív oldalról felmerül, hogy az 1965-ös, láncmigrációt szabályozó törvény célja az volt, hogy az Egyesült Államok népességét demokrata pártivá alakítsa. A valóság azonban az, hogy a törvényt épp a konzervatív oldal támogatta, mivel a század közepén az európai bevándorlók száma arányaiban a legális bevándorlók kétharmadáról egyharmadára csökkent, és ezt a trendet szerették volna megfordítani a családok egyesítését támogató törvénnyel. Mindazonáltal a családegyesítést támogató politika inkább konzervatív erőként hat a társadalomra, mintha csak piaci vagy humanitárius alapon fogadna bevándorlókat az ország. Enélkül például az Európából érkező bevándorlók száma sokkal korábban visszaesett volna.

3. Egy bevándorló néhány éven belül a széles rokonságát magával hozhatja.

Trump úgy fogalmazott: „A jelenlegi, hibás rendszer nyomán egy bevándorló gyakorlatilag korlátlan számú távolabbi rokont hozhat magával”. Valójában a törvény szigorúan szabályozza a családtagok bevándorlását. Csak szülők, házastársak és kisgyermekek érkezhetnek szigorítás nélkül az Egyesült Államokba. A távolabbi hozzátartozók csak úgy érkezhetnek az országba, hogy nemzetiségi kvóta van érvényben rájuk nézve: mexikói vagy filippínó hozzátartozók, vagy felnőtt gyermekek például általában több mint húsz évet kell, hogy várjanak a bevándorlási engedélyre.

4. A láncmigráció biztonságpolitikai kockázatot és terrorveszélyt hordoz magában.

Valóban nagyobb biztonsághoz vezetne a családegyesítés szigorítása, mint az előkerül a vitákban? Erősíteni látszik az érvet az a nemrég meghiúsult terrorcselekmény New Yorkban, ahol az elkövető – aki végül csak önmagában okozott kárt a sikertelen robbantással – családegyesítési vízummal érkezett. Összességében azonban 1975 és 2017 között számolva kevesebb mint egy a milliárdhoz az esélye annak, hogy egy amerikai állampolgár halálát egy bevándorlási engedéllyel rendelkező személy okozza. A legális bevándorlók közötti bűncselekmény-elkövetők aránya szintén alacsonyabb az átlagnál.

5. A láncmigrációval érkezők alulképzettek ahhoz, hogy sikeresek legyenek.

„Mi jó származhat abból, ha írástudatlan, képzettségek nélküli, a saját hazájukban sikertelen emberek idejönnek, és ugyanúgy nem tudnak boldogulni?” Bier szerint ez egy igen előítéletes kép a bevándorlókról. Már csak azért is, mert a családegyesítéssel érkező bevándorlók közel felének van felsőfokú végzettsége, amit nem csak úgy érdemes nézni, hogy közben az amerikaiak alig harmada rendelkezik ilyen tudással, hanem úgy is, hogy évente közel negyedmillió diplomást veszítene az Egyesült Államok a program nélkül. Még azzal a 11%-kal kapcsolatban sincs bizonyíték ilyen állításra, akik alig vettek részt formális oktatásban: szinte minden mérce szerint jól boldogulnak az Egyesült Államokban – sőt, egy érettségi nélküli bevándorlónak majdnem olyan esélyei vannak munkát vállalni és azt megtartani, mint egy felsőfokú végzettséggel rendelkező, Egyesült Államokban született férfinak.

David Bier azzal a megállapítással zárja cikkét, miszerint a családegyesítéssel érkezett bevándorlók a leginkább mobilisak felfelé, és akár magasan képzettek, akár nem, és akár láncmigrációval érkeztek, akár nem, sikeresek mondhatók, és ezzel hozzájárulnak az ország működéséhez.

Szemlézte: Ottlik Domonkos