Danube Institute Blog

Miért felejtette el Amerika a hatalmi egyensúly elvét?

2017. december 13. - Danube Institute

amerika_kina.jpg

Az Egyesült Államok rendszeresen figyelmen kívül hagyja a külpolitika egyik legfontosabb alapelvét – írja Stephen Walt, a neorealizmus egyik legnagyobb kortárs gondolkodója, a Harvard Egyetem tanára a Foreign Policy-ben.

„Ha felvettél már akár egyetlen, ’Bevezetés a nemzetközi kapcsolatok elméletébe’ kurzust” – írja Walt – „és nem hallottál még a hatalmi egyensúly elvéről, akkor nyugodtan visszakérheted a pénzed”.

Habár ez az egyszerű elv már olyan ókori gondolkodóknál is megjelenik, mint Thuküdidész, az amerikai külpolitika rendszeresen elfeledkezik róla. Az alaplogika a jelenség mögött, amit néha a „fenyegetés egyensúlyának” is neveznek, könnyen érthető: mivel nincs egy olyan világkormány, amely megvédhetné az államokat egymástól, mindegyikőjüknek a saját tartalékaira és stratégiáira kell támaszkodnia, ha el akarja kerülni, hogy mások elfoglalják.

Egy fenyegetően fellépő másik állammal találkozván a nemzetközi rendszerben, az aggódó hazai állam mobilizálhat a határain kívül eső erőforrásokat is, például más államokkal való szövetségek formájában, hogy az erőegyensúlyt a saját javára billentse el. Ezt a logikát követve szövevényes kapcsolati rendszerek egész hálója alakul ki: az európai hatalmi harcokat évezredek óta meghatározzák ezek a szövetségek. „Extrém esetben a hatalmi egyensúly politikája azt diktálhatja, hogy egyes államok olyan más államokkal is szövetségre lépjenek, melyek azt megelőzően ellenségek voltak, vagy fenyegetést jelenthetnek a jövőben – így tett például az USA és Nagy-Britannia, mikor a Szovjetunióval szövetkezett a II. világháborúban”. Winston Churchill tökéletesen megragadta ezt a logikát, amikor kijelentette: „ha Hitler megszállná a Poklot, legalább néhány kedvező szót mondanék az Ördögről az Alsóházban”.

Walt szerint ez az alapvető logika egyfajta megújuló amnézia képében rendszerint feledésbe merül az amerikai külpolitikában, ezért is nézik értetlenül a döntéshozók, amikor Oroszország és Kína együttműködnek, vagy ha Irán és néhány közel-keleti partnerének egymásra találását próbálják magyarázni.

Ilyenkor általában az autoriter berendezkedésre, az anti-amerikanizmusra, vagy egyéb ideológiai jellegű testvériségre igyekeznek fogni a szövetkező államok egymásra találását, amivel nem csak tévednek, de olyan politikák kialakításának lehetőségét is elveszítik, amik megakadályozhatnák a kedvezőtlen szövetségeket. A hatalmi egyensúly elvének kifakulása azért is érdekes, mert a hidegháborús Amerikában hosszú pedigréje volt az alkalmazásának.

„A probléma abban gyökerezik, hogy az amerikai vezetés rendszerint az államok belső karakterisztikájának tulajdonítja a külpolitikát, ahelyett, hogy az externális, külső körülményekből vezetnék le azt” – elemez Waltz. Ebből a torzításból kiindulva az USA természetes szövetségesei azon államok, melyek osztanak egyfajta értékrendet. „Ha az emberek a világ vezető hatalmáról vagy a liberális demokráciák transzatlanti közösségéről beszélnek, feltételezik, hogy ezek az államok egy közös vízión osztoznak arról, hogyan kellene a világnak kinéznie.”

Walt elismeri, hogy a közös politikai értékrend valóban fontos, és empirikus tanulmányok is alátámasztják, hogy a demokratikus alapon született szövetségek általában stabilabbak, mint az autokráciák és demokráciák közötti megegyezések. Ugyanakkor felhívja a figyelmet, hogy a barátok megválasztásának belső okokra történő visszavezetése tévútra vihet számos kérdésben.

Két példát is felhoz ennek igazolására. A NATO közös célja például a Szovjetunió felbomlásával valójában megszűnt, és „herkulesi erőfeszítéseket” kellett megtenni annak érdekében, hogy új célt találjanak a szövetségnek. A Szovjetunió felbomlása utáni missziók és kampányok megerősíthették volna az együttműködést, ha jól vagy legalább elfogadhatóan sikerülnek, de ez se Líbia, se Afganisztán esetében nem történt így. Az ukrán krízis időlegesen megállította a NATO lassú hanyatlását, de ez az Oroszországtól való közös félelem miatt történt, nem pedig a „közös értékrend” miatt – amely értékeket egyébként egyre több NATO-tagállam hagy el az évek során.

„Ha megfeledkezel a hatalmi egyensúlyról, valószínűleg meglepetésként fog érni, ha más államok szövetkeznek ellened” – emlékeztet Walt. Olyan helyzet alakulhat ki, mint 2003-ban, az iraki megszállás előtt. Franciák, németek és oroszok egyesítették erőiket, hogy megvétózzák a tervet a Biztonsági Tanácsban, méghozzá azért, mert rájöttek, hogy Szaddám megdöntése hosszú távon visszaüthet rájuk. Az amerikai külpolitika sokáig képtelen volt megérteni, miért nem mozdulnak a szövetséges országok arra az ötletre, hogy demokratikus alapelvek mentén átformálják a közel-keleti régiót. Ahogy Bush biztonsági tanácsadója, Condoleeza Rice később beismerte: „Hogy nagyon nyersen fogalmazzak: egyszerűen nem értettük”.

Szemlézte: Szegőfi Ákos

süti beállítások módosítása