A posztliberális jövő felé

2016. november 23. - Danube Institute

posztliberalizmus.jpg

Az atlanti térségben paradigmaváltás zajlik a posztliberális jövő felé. Donald Trump és a Theresa May vezette londoni kabinet a változás lényegét megragadva nem annak előidézői, hanem immár képviselői – írja Rod Liddle a Spectator honlapján megjelent írásában.

A Trump elnökké választása mögött meghúzódó folyamatok egy a posztliberális jövő felé történő paradigmaváltást jeleznek előre, azonban ezeket a változásokat a liberálisok képtelenek megérteni. A brit miniszterelnök, Theresa May megragadta a változás mögött álló pillanatot: jóval Donald Trump megválasztása előtt a Brexitet követően a patriotizmusba kapaszkodott, kijelentvén, „ha a világnak vagy a polgára, akkor a semminek vagy a polgára”. Az egy nemzet, egy állam eszméjét valló nacionalizmus és annak jelszavai több amerikait is meggyőztek a Trump melletti kiállásban; egyre több támogatóra találnak Oroszországban és Európában.

Mindez nem a globalizáció elutasítását, hanem annak korrigálását jelenti. A legtöbb esemény, aminek a szemtanúi lehetünk és leszünk a jövőben, nem a valóság tagadása, inkább az ahhoz való alkalmazkodás. Liddle úgy látja, a protekcionista gazdaságpolitikának még lesz szerepe a posztliberális világ gazdasági életében – ezt a brit kormányfő mellett „a baloldal értelmes része is felismeri”.

A szabad piac „sérthetetlen szentségétől” való, paradigmaváltással egyenértékű elfordulás már Trump győzelme előtt, a 2008-as pénzügyi válságot követően megkezdődött. Három évtizeden keresztül elutasította az állami tulajdont a társadalom, azonban a mai közvélemény-kutatások a vasút és a közüzemek államosítását pártolókat mérik többségben. Persze a brit társadalom nem kíván 1973-as viszonyokhoz visszatérni, amikor még utazási irodák is állami felügyelet alatt működtek.

Liddle külön hangsúlyozandónak tartja, hogy milyen mértékben fog megváltozni a szociálpolitika. A Nagy-Britannia Unióból való kilépését pártolókat és Trump szavazótáborát gyakran érik azok a vádak, hogy az ötvenes évek közepére akarják visszaforgatni a idő kerekét. Azonban ez nem igaz. Az ötvenes években túlságosan autoriter és konzervatív nézetek uralkodtak arra vonatkozólag, hogyan élik az emberek mindennapi életüket, a gyerekeket milyen módszerekkel tanítják, milyen mértékben fejezhették ki szexuális identitásukat. A cikk szerint az antitézis az 1960-70-es években érkezett meg, mely magával hozta a válást könnyebbé tevő új jogszabályi környezetet és törvényessé tette a homoszexualitást.

A hatvanas évek liberalizmusa azonban a 21. századra túl sok csonka családot és sikertelen gyermeket „termelt ki”. Ennek a paradigmának köszönhető a cikk szerint az is, hogy sok ember büszkén vállalva azért nem dolgozik a megélhetéséért, mert nem szeret melózni és szívesebben lesz munkanélküli. Liddle szerint nem a korábbi szabályozáshoz való visszatérés, hanem egy szintézis megvalósítása volna az ideális cél.

Erre példaként a homoszexuálisok jogait és egyenlőségét hozza fel Liddle. Szerinte a legcsekélyebb kívánság sincsen arra vonatkozólag, hogy a meleg embereket bűnözőknek tartsák, vagy hogy az utcán a megvetés tárgyai legyenek. A közvélemény-kutatások alapján hatalmas többség támogatja a homoszexuálisok egyenlőségét. Azonban az, hogy a melegek gyermeket fogadjanak örökbe, már jóval inkább megosztja a társadalmat. A szerző véleménye szerint közhivatalt betöltő személy számára lehetetlen ilyen kérdésben a nyilvánosság előtt nézeteit kifejtenie, hiszen ez pozíciójának elvesztését is magával vonhatja.

A szerző más közvélemény-kutatásokra hivatkozva azt írja, a választópolgárok többsége úgy véli, gyermekvállalás abban az esetben elfogadható, ha a szülők anyagi háttere biztosított a gyermekek felneveléséhez. A nyugati társadalmakat növekvő mértékben megosztja az a probléma, hogy az egyén dönthet-e a munka elhagyása mellett és választhatja-e a „tétlenséget”, az adófizetők pénzén leélve életét. A cikk szerint a közvélekedés ezzel kapcsolatban az, hogy „ha nem adsz, nem is kapsz”.

Donald Trump novemberi győzelme és a júniusi Brexit-referendum eredménye is a bevándorlásügy potenciális jelentőségét hangsúlyozza – hasonlóan az Európa-szerte egyre népszerűbbé váló jobboldali populista pártokhoz. A fejlett társadalmakban a lakosság 70 százaléka véli úgy, hogy túl magas a bevándorlók száma, valamint a megkérdezettek fele gondolja, hogy jelentősen csökkenteni kellene a bevándorlást. Liddle szerint erre a „megállíthatatlan folyamatra” a liberálisok nem tudnak hatékony megoldást nyújtani.

A szerző végkövetkeztetésében megállapítja, hogy sem Trump győzelme, sem pedig Nagy-Britannia Unióból való kilépése nem idézte elő a paradigmaváltást – ezek csupán a változás „manifesztálódásai”.

Szemlézte: Árpási Botond