Zsaroláshoz és pénzszerzéshez használják a migránsokat

2016. május 22. - Danube Institute

dadaab.jpg

A török-uniós megállapodás bizonyítja, hogy a menekültek értékes fizetőeszközként szolgálhatnak: védelmet nyújtanak a külföldi kritikák ellen, felelőssé tehetők az ország belső problémáiért, valamint előnyös alkupozíciót jelentenek. Globális szintű szemléletváltásra van szükség, különben minden, a menekültkérdés megoldására irányuló próbálkozás „árveréshez” vezet, írja Ben Rawlence a The New York Times honlapján megjelent elemzésében.

Az Európai Unió és Törökország által márciusban kötött egyezség alapján az európai integráció 3 milliárd eurót fizet Ankarának, amit a török vezetés a menekülttáborok fenntartására és továbbiak építésére köteles fordítani. A világ országai aggódva figyelik a nehezen megszületett alku nem várt negatív hatásait, olvasható az elemzésben.

Nigéria több mint egymilliárd eurót követel Brüsszeltől, hogy megállíthassa a Líbián keresztül a Földközi-tengerhez vonuló migránsokat. Múlt héten a kenyai kormány bejelentette, hogy a világ legnagyobb menekülttáborát tervezi bezárni, amivel a szíriaiaknak hátat fordító Unió példáját követi abból a célból, hogy közel hatszázezer szomáliai menekültet kényszerítsen vissza Szomáliába.

A kenyai kormány egyik tagja, Karanja Kibicho kijelentette: „nem hagyhatjuk, hogy polgáraink tovább viseljék a nemzetközi közösség menekültek irányában tanúsított gyengülő kötelezettségeit”. A tisztviselő hozzátette, hogy a nemzetközi önkéntes támogatások már nem Kenyába irányulnak, hanem az északi féltekére. „A menekülttáborok alulfinanszírozottak”, írja Rawlence, azonban hozzáteszi, a fenti kenyai nyilatkozat „nem a menekültekről szól, hanem válságdíjat követelnek”. Nairobi már kétszer fenyegetőzött a táborok bezárásával biztonsági okokra hivatkozva (a 2013 ill. 2015-ben elkövetett terrortámadások után). Az elemzés rávilágít, hogy John Kerry amerikai külügyminiszter 45 millió dolláros extra támogatást ígért az afrikai országnak, amelyet „nem valószínű, hogy a táborokra fognak fordítani”.

A szerző úgy véli, a kétszer is farkast kiáltó Kenyának keményebben kell dolgozni azért, hogy ismét magára vonja a nemzetközi figyelmet. Eltökéltségét bizonyítva, múlt héten megszüntette a menekültügyi hivatalt és visszavonta a szomáliaiaktól az első ránézésre (prima facie) odaítélt menekültstátuszt. Mindez azt is jelenti, hogy a jövőben érkezők adatait nem rögzítik és azonnal kiutasíthatják őket. Habár nincs erre vonatkozó bizonyíték, a menekülteket vádolják a terrorcselekmények elkövetésével.

Mindez veszélyes, írja a szerző. A lakóhelye elhagyására kényszerültek nyolcvan százaléka fejlődő országokban él. „A világ egy olyan állapot felé halad, amelyben a menekültek jogait nem nemzetközi egyezményekben, hanem dollárban és euróban állapítják meg.” Az Európai Unió május eleji döntése szerint a kvóták alapján elosztott menekülteket a tagállamoknak 250 ezer euró „szolidaritási hozzájárulás” ellenében nem kötelesek befogadni.

Rawlence több szempontból is „őrültségnek” tartja a fenti folyamatot, főként azért, mert „egy menekült befogadásának visszautasításával az ország egy munkaképes emberi lényt utasít vissza”, annak ellenére, hogy számos tanulmány szerint ezek az emberek hosszú távon a gazdasági növekedéshez járulhatnak hozzá. Részben ez volt az alapja 2015-ben Angela Merkel német kancellár érvelésének a nagy számú menekültkérelem elfogadásakor. David Miliband volt brit külügyminiszter, szombaton arra kérte a nemzetközi közösséget, hogy a „jelenleg táborokban élő legsebezhetőbb menekülteket gazdag országokban telepítsék le”, valamint a többiek munkához való jogát ismerjék el azok az országok, melyben tartózkodnak, olvasható az írásban.

A kenyai menekülttábor, Dadaab 400 ezer lakója kiépítette saját gazdaságát és közösségét. A kormány próbálkozásai ellenére nem sikerül átmeneti táborként kezelni, s az állandó jellegű utakkal, árammal és egyéb infrastruktúrával ellátott Dadaab egyre inkább városra emlékeztet. Ugyanakkor a nemzetközi támogatások kárba vesznek, hívja fel a figyelmet a szerző, holott az ENSZ eddig három generáció tanítását finanszírozta.

A választás, ami elé a befogadó országok álltak, tulajdonképpen gazdasági jellegű: a negyedszázad alatt a dadaabi menekülttábornak nyújtott támogatást egy menekülteket és kenyai lakosokat foglalkoztató városba is be lehetett volna fektetni, amely adó formájában „dollármilliókkal járult volna hozzá a szomáliai béke és fejlődés megteremtéséhez”, olvasható a cikkben.

„Azonban a Miliband által megfogalmazott megközelítés ellenére, a hasonló nemes lelkű szemlélet és a Nairobitól New Hampshire-ig terjedő xenofób politika valósága között szakadék húzódik.” A szerző hozzáteszi, az említett kenyai menekülttábor csak azért élte túl, mert a kenyai kormánynak nem áll szándékában az ország lakosságát két százalékkal megnövelni. „Úgy tűnik, a legtöbb ország inkább kiutasítja a potenciális adófizetőket és hatalmas pénzeket fizet helyette, hogy lemondjon a gazdasági növekedésről.” Rawlence szerint változás következhet be a világban a menekültkérdést illetően, és az országok vezetői nem fognak árverésbe bocsátkozni.

Szemlézte: Árpási Botond