Danube Institute Blog

Van-e hely a konzervatívoknak Amerika egyetemein?

2016. március 18. - Danube Institute

campus.jpg

Az amerikai akadémiai világ hagyományos progresszivizmusa és konzervatív-ellenessége, az egyetemek részrehajlása régi problémája az angolszász jobboldali és konzervatív gondolkodásnak. A probléma létezik, ám korántsem akkora, amekkorának sokan láttatják – érvel két jobboldali egyetemi professzor, A. Shields és Joshua M. Dunn, Sr. a Washington Postban megjelent interjúkra épülő esszéjében

Az egyetemi nyilvánosság és az egyetemi élet a második világháború utáni konzervativizmus számára alapvetően ellenséges területnek számítanak. Ez a szerzők szerint legalább William F. Buckley 1951-es, az egyetemeket ateista és antikapitalista intézményekként leíró megnyilvánulása óta így van − és e kánontól a 2016-ban elnökjelöltségért versenyző republikánus politikusok állításai sem térnek el. A cikk írói 153, magát konzervatívnak valló professzorral készítettek interjút – ez alapján pedig úgy vélik: néha valóban méltánytalan elbánásban részesülnek a konzervatív eszméket valló tudósok, ám ettől függetlenül túlélnek és sokszor sikeres akadémiai karriert is építenek.

Shields és Dunn érvelésének első eleme, hogy a konzervatív tudósok többletképességeket fejlesztenek ki, amely segíti az alapvetően progresszív egyetemi közegben való lavírozást. Az interjúvolt tudósok egyharmada például a biztos pozíciót jelentő tenure megszerzése előtt tartózkodik politikai nézeteinek hangoztatásától. Ez sokak számára megterhelő és véleményszabadságának korlátozottságaként éli meg − ugyanakkor a szerzők szerint ez átmeneti nehézség, hiszen a professzori státusz megszerzése után a tudósok biztonsággal kereshetik a konzervatív perspektívákat és szabadon tudják kifejezni a véleményüket. „Most nem bánom, ha botrányt keltek” – mondja egyikük. Ebből a szerzők arra következtetnek, hogy a tenure intézményének létezése legalább olyan fontos eleme az egyetemi toleranciának, mint a szociálpszichológiai viszonyok által támasztott korlátok és ösztönzők.

Másrészt, a legtöbb meginterjúvolt jobboldali tudós szerint a jobboldal egyetemellenes kampánya eltúlozza az átpolitizáltság mértékét. A tudósok elismerik, hogy számos terület szinte tabu a konzervatívok számára ilyen például a szociológia, a történelem és a modern amerikai történelem. Ezeket a jobboldali akadémikusok jellemzően kerülik is.

Ugyanakkor a tudósok szerint a társadalomtudományok vitái legtöbbször nem politikai, hanem módszertani és elméleti szembenállások köré épülnek  például a kvalitatív vagy éppen a kvantitatív politikatudományok művelői pártállástól függetlenül össze fognak az igazukért. A formalizáltabb tudományok esetében pedig az is elképzelhető, hogy valakiről hosszú időn keresztül ne derüljenek ki politikai nézetei – a később jegybankelnökké váló Ben Bernankeről egy közgazdász kollégája csak akkor tudta meg, hogy republikánus, amikor George W. Bush gazdasági tanácsadó testületébe választották.

Shields és Dunn harmadik érve az, hogy az egyetemi világ valójában nem végzetesen ellenséges a konzervatív gondolatokkal szemben. Sok professzor éppen az egyetemi olvasmányélmények és más akadémiai benyomások hatására vált konzervatívvá – ezért az egyetemi közeg politikai identitásuknak is szervese eleme lett. Sok konzervatív tudós szoros barátságot ápol gyökeresen eltérő politikai nézeteket valló kollégáival – ez pedig az egyetemi közeg arisztokratikus elemei és vitára, civilizáltságra épülő hagyományai miatt lehetséges. Sok konzervatív tudós számára az egyetemi világ otthonosabb a Republikánus Párt intézményeinél és szervezeti világánál is – teszik hozzá. Ennek nem az az oka, hogy a konzervatív tudósok liberálisabbak más republikánusoknál – sokkal inkább a Republikánus Párt elmúlt években látott populista fordulatát nem veszik jó néven.

A szerzők arra is felhívják a figyelmet, hogy ezekkel az állításokkal nem a konzervatívokat érő kihívások és igazságtalanságok kisebbítése a céljuk. Valóban kisebb eséllyel kap egyetemi állást egy jobboldali beállítottságú, esetleg szervezeti elkötelezettségű tudós és a konzervatívok sokszor alacsonyabb rangú egyetemen dolgoznak, mint amire a publikációs listáik alapján következtetnénk (miközben sokszor termelékenyebbek liberális kollégáiknál).

Ugyanakkor Shield és Dunn szerint sok interjúvolt tudós hálás a progresszív mentorainak, a fennálló problémákat pedig nem a feszültségek élezésével, hanem a vélemény-sokszínűség és pluralizmus keresésének népszerűbbé tételével lehetne orvosolni. A retorika csak elijeszti a fiatal konzervatívokat az egyetemi karriertől – zárják gondolatmenetüket a szerzők.

Zulik Ákos

süti beállítások módosítása