Danube Institute Blog

Nem lehet könnyen legyőzni az Iszlám Államot

2015. december 11. - Danube Institute

iszlam_allam.jpg

A szövetségesek már régóta bombázzák az Iszlám Állam állásait, de a valódi siker még messze van. Emiatt már többen a nyugati koalíció közvetlen katonai beavatkozását sürgetik. Andrew J. Bacevich volt amerikai ezredes szerint lehet, hogy a nyugati erők könnyen legyőznék az ISIS-t, viszont ez az igazi problémát nem oldaná meg. A radikális iszlámmal folyatott harc egy olyan stratégiai feladvány, amelyet a Nyugat nem fog egyhamar megnyerni, állítja a szerző a The Spectatorban megjelent cikkében.

David Cameron már egy évekkel ezelőtti beszédében tagadta, hogy a naiv neokonzervatívok közé tartozna, akik hisznek abban, hogy demokráciát repülőről is lehet terjeszteni. A párizsi támadások után azonban Nagy-Britannia légiereje több mint valószínű, hogy részt vesz a koalíció szíriai légicsapásaiban, ahogy ez Líbia esetében is történt. Andrew J. Bacevich szerint ahogy a líbiai kaland, úgy ez sem hoz majd igazi megoldást. Cameron kénytelen lesz a parlament engedélyét kérni, hogy a brit gépek támadják az ISIS szíriai főhadiszállását, Rakkát. Ahogy az előző évtized terrortámadásai, úgy a párizsi események után is nemzetközi szolidaritást váltott ki, amely alól nem vonhatja ki magát az Egyesült Királyság. A Királyi Légierő már bombázza az ISIS iraki állásait, úgyhogy mi sem egyszerűbb, mint megkezdeni a légicsapásokat a határ túloldalán.

Bacevich szerint a bombázás végeredményét már nehezebb megmondani. Emellett pedig el kell dönteni, hogy Nagy-Britannia háborúban áll-e, amely politikailag értelmes katonai lépéseket kíván. Vagy pedig a brit kormány, ahogy a francia is, csak a haragját tölti ki, és ezzel próbálja leplezni a tisztán látó politika hiányát.

Nagy-Britannia és Franciaország valamikor a világ legnagyobb katonai hatalmai közé tartoztak. Napjainkban azonban már kétséges, hogy ezek az államok akarnak vagy egyáltalán képesek-e egy olyan könyörtelen háborút folytatni, amelyet Francois Hollande emlegetett, véli Bacevich. Szerinte ennél már csak az a nagyobb baj, ha a büntetést összekeverik a háborúval. Ugyanis ezzel egy olyan regionális káoszt szítanak tovább, amelyhez a nyugati katonai beavatkozások már igencsak hozzájárultak.

Anélkül, hogy Nagy-Britannia beszállna, több állam is hajlandó bombázni az iraki-szír határ mindkét oldalán. Bahrein, Jordánia, Szaúdi-Arábia, Törökország, és az Egyesült Államok légiereje összesen 57 ezer bevetést hajtott végre 8300 légicsapással. Az USA Központi Parancsnokságának nyilvántartása szerint 129 ISIS tankot, 670 támaszpontot és ötezer lőállást pusztítottak el. Emellett komoly károkat okoztak az ISIS olajszállítási infrastruktúrájában is. A hadműveletek lassan 17 hónapja tartanak, és nem valószínű, hogy mihamarabb véget érnének.

Ezek a számok lehangolóak. A légicsapások a kommandós bevetésekkel és a helyi erők nagyvonalú támogatásával sem értek sokat. A hadjárat annyira egyértelműen hatástalan, hogy az Egyesült Államokban egyre többen közvetlen katonai beavatkozást sürgetnek. A háború támogatói, akik amúgy az iraki beavatkozást is rosszul látták, úgy vélik, legfeljebb 50 ezer katonával simán legyőzhető az Iszlám Állam. Izzadtság nélkül is garantált a győzelem.

Azonban nem az a kérdés, hogy legyőzhető-e az Iszlám Állam. Ezek a számok, amelyeket a megszállás támogatói mondanak, pontosak lehetnek. A nyugati erők, ha nagyon akarják, ki tudják űzni az Iszlám Államot Rakkából. A kérdés azonban az, hogy utána mi lesz, írja Bacevich. A korábbi konfliktusok tapasztalatai szerint az igazi problémák már a győzelem másnapján felbukkannak. Például ha egyszer bevonultak, hogyan vonuljanak ki. Továbbá az ISIS ellenfeleit inkább a széthúzás, mintsem az együttműködés jellemzi. Ahogy Barack Obama jellemezte, jelenleg két koalíció verseng, egy amerikaiak, illetve egy oroszok által vezetett szövetség, amelynek tagja Irán is. Emellett, amikor a törökök lelőtték az orosz gépet, a világ megtapasztalhatta, hogy az események milyen könnyen kicsúszhatnának az ellenőrzés alól.

Bacevich szerint a terrorizmus mélyben meghúzódó sokkal bonyolultabb problémák tünete. Hiába pusztítjuk el az ISIS-t akár légicsapásokkal, akár szárazföldi csapatokkal, ezek a problémák tovább fognak élni. Rögtön egy új ISIS fog a helyébe lépni, ahogy az ISIS is az al-Kaida iraki hamvaiból emelkedett fel.

Egy másik fontos kérdés: a Nyugatnak van-e annyi tartaléka, hogy egy újabb háborút finanszírozzon. Bacevich úgy látja, hogy csakis akkor, ha a szövetségesek továbbra is csak a levegőből viselnek háborút. A brit hadsereg a 19. század óta jelenleg a legkisebb, és Cameron kormánya a hatalomra kerülése óta 20 százalékkal csökkentette a méretét. A francia hadsereg pedig alig több mint százezer fő. London és Párizs az USA-tól várják, hogy vezesse a nyugati szövetséget. Amerika jelenleg is kétszer többet költ hadseregére, mint az összes többi NATO-tagország együtt. Azoknak, akik egy szárazföldi hadműveletet támogatnak, nem csak azzal kell számolnia, hogy Obama nem feltétlenül egy új háborúval zárná az elnökségét. Az USA hadserege is egyre csökken és az elmúlt 12 évben jócskán elhasználódott. Bacevich szerint akik a pálya mellől kiabálnak, megeshet, hogy támogatnának egy ilyen hadművelet. Azok azonban már kevésbé, akiket esetleg harcba küldenének, illetve azok sem, akik tényleg törődnek az amerikai katonák jólétével.

A nyugati szövetségesek egy végtelenül zavaros stratégiai feladvánnyal állnak szemben. Beleragadtak egy olyan elhúzódó konfliktusba a radikális iszlámmal, amelynek az ISIS csak egy megnyilvánulása. Annak az esélye, hogy a közeljövőben ez a konfliktus lezárható tárgyalással, egyenlő a nullával. Ugyanúgy az is, hogy a Nyugat megnyeri ezt a háborút.

Ebben a konfliktusban a Nyugat hiába van teljes katonai túlerőben. A fegyverarzenálja nagyobb és összetettebb, tisztjei sokkal műveltebbek a háború módjában, katonái pedig jobban képzettebbek a hadviselésben. Ennek az állítólagosan felsőbbrendű haderőnek bevetése azonban olyan eredményt hozott, amelyet vagy nem akartak, vagy nem láttak előre. Még ott sem hozta meg a kívánt eredményt, ahol a fegyveres beavatkozás taktikai sikert hozott. Nem történt sem megbékélés, sem behódolás, és még kényszeredett együttműködés sem. Ehelyett a beavatkozás csak ellenállást váltott ki és tovább szította a radikalizmust, véli Bacevich.

A szerző szerint lehet, hogy nem teljesen pontos a történelmi párhuzam, de a jelenlegi helyzet nagyon is hasonlít a legutolsó esetre, amikor az angol és francia vezetők szembeszálltak az engedetlen arabokkal. Az 1956-os közel-keleti események pontos körülményei természetesen teljesen mások voltak, de hasonló a tanulság. Ekkor az egyiptomi Nasszer arab nacionalizmusa borzolta az idegeket, amikor is az egyiptomi vezető államosította a Szuezi-csatornát, amely egy megbocsáthatatlan cselekedet volt. Az ügy a birodalmi befolyás megőrzése és nem a terrorizmus volt. A francia és angol államférfiak bosszúszomja azonban, ahogy napjainkban is, felülírta a józan számítást. A párizsi események hasonlóan megbocsáthatatlan cselekmények. Cameron és Hollande a háborúval azokért az ártatlanokért akar bosszút állni, akiket megöltek. A megalázó szuezi történéseknek azonban emlékeztetnie kell a vezetőket arra, hogy vannak olyan problémák, amelyekre nem a háború a megfelelő válasz. Bacevich úgy látja, hogy jelenleg az egész Közel-Keleten egy ilyen problémával áll szemben a Nyugat.

Az erőszak további alkalmazása a régióban nem a megoldást jelenti, hanem annak feladását. Másképp gondolkodni teljesen idejétmúlt, véli Bacevich.

Pál Benedek

süti beállítások módosítása